Fanfiction nyertes kategória bejegyzései

2016 Tavasz MondoCon – Nyertes: Kenyérmorzsák

Szerző: Ecsedi Sándor

Link: https://hu.wikipedia.org/wiki/The_Witcher

Link 2: https://en.wikipedia.org/wiki/The_Witcher

Kenyérmorzsák

A fogadó elcsendesedett, ahogy a vendégek észrevették az új jövevényt. Egyesek kíváncsian méregették, míg mások elborzadva nézték. Geralt már megszokta az ilyen pillantásokat. Kinézett magának egy szabad asztalt, távol a többi vendégtől, és elindult felé. Mire helyet foglalt, ismét feltámadt a korábban félbeszakadt beszélgetések zaja. A téma valószínűleg néhány helyen megváltozott. Nem minden nap látni vajákot.

Egy fiatal legény sietett az asztalához.

 – Mibe’ segíthetek nadságos úr? – szólalt meg a brugge-i parasztokra jellemző tájszólással.

 – Valami ételt szeretnék sörrel. Redaniai világossal, ha lehet. – felelte Geralt – Egy szobát is szeretnék éjszakára.

 – Van sült desznónk és tültött pulyka, főtt borsóval. Melyiket kívánja, uram? – kérdezte az ifjú.

 – A disznó megfelel. És ne szólíts nagyságos úrnak! Nem vagyok se nemes, se lovag.

A fiú bólintott, majd elsietett a fogadóshoz.

A vaják kilazította a kardjait a hátán tartó szíjat és letette őket maga mellé. Az egész napos lovaglás után jól esett kényelembe helyeznie magát a székben. Tekintete körbejárta a fogadó étkezőjét. A falakat kaedweni szőnyegekkel díszítették, a tízgyertyás csillár novigradi iparos munkának tűnt. Csak hatban égett gyertya. A vendégek többsége cintrai és temeriai kereskedőkre jellemző ruhát viselt. Az egyikük nyíltan őt bámulta. Geralt puszta szórakozásból felé biccentett. A férfi ijedten fordult a söréhez.

A korábbi legény egy korsó sörrel tért vissza, és türelmét kérte, míg kihozzák a vacsoráját. A vaják egy orennel hálálta meg, majd jóízűen elfogyasztotta italának a felét. Mikor letette a korsót, meglepve tapasztalt két dolgot. Az egyik medálja, ami enyhén megremegett. A másik pedig, hogy a leskelődő kereskedő, sörrel a kézben, odajött az asztalához.

 – Elnézést, hogy zavarom uram, de szabad ez a hely?

Geralt felhúzta a szemöldökét.

 – Az attól függ.

A férfi a szemébe nézett, majd elmosolyodott.

 – Macskaszemek és két kard. Ön ugye vaják?

 – Igen, az vagyok. Ön pedig úgy veszem, észre szeret állni.

 – A nevem Hansel Scheperboer, és szeretném igénybe venni a szolgálatát.

 – Ríviai Geralt. Kérem, foglaljon helyet.

Hansel örömmel fogadta el az ajánlatot, sörét az asztalra helyezte, majd láthatóan gondolkodóba esett.

 – Ríviai Geralt? Úgy érti, a híres Fehér Farkas?

 – Igen, én lennék. Ezek szerint hallott rólam.

 – Ki ne hallott volna önről? – válaszolta lelkesen a kereskedő. – A fehér hajáról ki kellett volna találjam.

 – Azt mondta, szeretne egy vajákot – terelte más irányba a témát Geralt, majd kortyolt egyet a söréből. – Miről lenne szó?

 – Nemrég kaptam egy levelet a drága húgomtól, amelyben azt állítja, hogy a ház, amit néhány hónapja vett Kovleben, kísértetlakta.

 – Nem lehet, hogy csak néhány fiatal legény szórakozik? – érdeklődött a vaják.

 – A húgom nem dől be az ilyesminek, nem könnyű megijeszteni – felelte Hansel. – Ugyanakkor nem is babonás. Éppen ezért aggaszt, amiért sürgősen magához hívat.

Ekkor megérkezett a fogadós a fehér hajú vacsorájával, és közölte, melyik szobát kapta meg. Amaz megköszönte, rendelt egy újabb italt, és kezébe vette az evőeszközöket. Hansel megvárta, míg távozik a fogadós, mielőtt újra megszólalt.

 – Nos, elvállalja? Természetesen megfizetem, még akkor is, ha tényleg csak valami csínyről van szó.

 – Cintrába tartok, és bár az említett település nem esik útba, minimális kitérőt jelentene – válaszolta Geralt, miközben nekilátott felszeletelni a húst. – Mikor szándékozik indulni, Hansel uram?

 – Holnap reggel. Minél hamarabb, annál jobb.

 – Ez esetben egy darabig mindenképpen önnel tartok. Addig meggondolom. Most pedig, ha nem haragszik, elfogyasztanám a vacsorámat.

Ezzel a vaják a választ meg sem várva hozzálátott az ételhez.

***

A nap fényesen sütött Geralt arcára, miközben Keszegen lovagolt. Az utóbbi napok esőzései után jól esett neki a meleg. Még poroszka lova is nagyobb fürgeséggel rótta az utat.

Mellette Hansel a telivérjén lépkedett, és díszes, kócsagtollas kalapjával legyezgette izzadó kobakját. Ruházata alapján hűvösebb időre számított. Így viszont egyre terjedő izzadságfoltok kezdtek megjelenni díszes öltözetén. A vaják maga sem éppen könnyedén volt felöltözve, de ő legalább jobban viselte a meleget. A mutációknak volt néhány, a hétköznapi életen könnyítő hatása is.

Geralt hosszas tanakodás után úgy döntött, ideje feltennie azt a kérdést, ami leginkább foglalkoztatta előző esti beszélgetésük óta.

 – Mondja, Hansel uram, magának mi a foglalkozása?

A megkérdezett visszatette a kalapját a fejére, és vaják felé fordult.

 – Fodrász, borbély, sminkes, manikűrös egy személyben.

 – A halottszépítő és szőrfodrász Novigradból?

Hansel elhúzta a száját. Láthatóan kényelmetlenül érintette a kijelentés.

 – Úgy néz ki, ön is ismer engem hírből.

 – Ismerős volt a neve, valóban – mondta Geralt, majd meghúzta vizes kulacsát. – Szóval, tényleg halottakat cicomáz ki?

Útitársa nagyot sóhajtott.

 – Valóban erről váltam híressé. Senki más nem tud olyan élettel telivé varázsolni egy holttestet, mint én. De ez nem jelenti, hogy csak a halottak az ügyfeleim. Nemesek, királyok, de még varázslók is igényt tartanak a képességeimre.

A varázslók említésére a vaják felkapta a fejét. Többet is ismert, némelyik varázslónővel pedig egészen… közeli kapcsolatba került. Ismerte a hiúságukat, bár nem ért fel azzal, amit a köznép feltételezett róluk.

 – Kíváncsivá tett. Mivel fizetnek a varázslók? Arannyal, vagy talán ajándékokkal? Kelmékkel, ékszerekkel… varázstárgyakkal?

 – Mire akar kilyukadni? – kérdezte a halottszépítő homlokát ráncolva.

 – Tegnap este, mikor odajött az asztalomhoz, a medálom remegett. – Azzal elővette kabátja alól a farkasfejet ábrázoló vaják medált. – Ilyesmit akkor csinál, ha szörny van a közelben, vagy mágia.

Hansel gondolkodóba esett, majd megállította telivérjét. Geralt meghúzta Keszeg kantárszárát, majd a férfi felé fordult, aki jobb kezénél matatott. A ruhája alól egy karperec került elő, lecsatolta, és a vaják felé nyújtotta. A farkasfej ismét vibrált.

 – A szerencsetalizmánom. Biztos ez volt.

Geralt elvette az aranyból készült ékszert. A remegés egy kicsit felerősödött. A karperecen semmi díszítés nem volt, egy gazdag nemeséhez képest igazán egyszerű.

 – Ezt hol szerezte?

 – Találtam – felelte Hansel némi büszkeséggel a hangjában – Ez a szerencsetalizmánom.

 – Tudta, hogy mágikus? – érdeklődött Geralt.

 – Csak sejtettem – vonta meg a vállát a fodrász. – Csodálkozom, hogy a varázslók sose vették észre.

 – Elég gyenge az aurája. Talán éppen emiatt nem is érdekelte őket – elmélkedett a vaják. – Mindig valami hatalmasabb felé fordítják a tekintetük.

Azzal visszaadta az ékszert a tulajdonosának. Az visszacsatolta a helyére, gondosan elrejtette a ruhája alá, majd megnoszogatta a lovát. Geralt felzárkózott mellé a poroszkájával.

 – A húgomnak is van, bár ő nem hordja – törte meg a csendet pár perc múlva Hansel. – Mint már mondtam, nem hisz az ilyesmiben. Úgy gondolja, mindenki a maga sorsának kovácsa.

A vaják hallgatott.

 – Tudja, szegény családból származunk – folytatta a szépítő. – Nagyon sokat éheztünk, ezért aztán a szüleink elhagytak minket. Az erdőben bolyongva próbáltunk túlélni. Bár én voltam az idősebb, Gretel volt a talpraesettebb. Nem tudom, meddig húztam volna nélküle.

Elhallgatott. A fehér hajú látta az arcán a szomorúságot. A tekintete azokra a szerencsétlenekre emlékeztette, akik egy háború, vagy járvány során vesztették el a szeretteiket, és ezzel a tudattal próbálták új életet kezdeni. 

 – Aztán rábukkantunk egy kis ládikára, ami tele volt pénzzel és ékszerekkel – vette fel a fonalat ismét Hansel.

 – És senki sem vigyázott rá? – hitetlenkedett Geralt. – Azt akarja, hogy ezt el is higgyem?

 – Ó, vigyáztak rá, persze. Halottak csontvázai – vágta rá a fodrász, majd tekintete a távolba révedt. – Sose jöttünk rá, kik voltak azok a szerencsétlenek, de az biztos, hogy megmentették a mi életünket.

 – Gondolom, utána visszatértek a szüleikhez.

 – Igen, de hiába. A falunkban felütötte a fejét valami járvány, ami őket is elvitte. Utána Novigradba mentünk, ahol az ékszereket nagy részét eladtuk. Gretel egy szabóhoz állt be, én pedig fodrásznak. Igyekeztünk megtanulni, ami lehet. Az ékszereket, a két karperec kivételével mindet eladtuk.

 – Miért pont ez a kettő? – kérdezte Geralt, és egy darazsat kergetett el Keszeg füle mellől.

 – Azért, mert… – kezdett bele a fodrász, de elgondolkozott. – Azért, mert ebből volt két egyforma. Ráadásul nem úgy tűnt, hogy sokat veszítünk, ha ezeket nem adjuk.

A vaják felhúzta a szemöldökét.

 – Úgy gondoltam, badarság lenne teljesen megválni attól, ami végül meghozta a szerencsénket. Úgyhogy meggyőztem Gretelt, hogy ezeket tartsuk meg, mint szerencsetalizmánt. Egy neki, egy nekem. – Nagyot sóhajtott Hansel. – Nem tetszett neki az ötlet, de végül belement. Ő elrakta egy dobozba, és sosem hordta.

 – Miért ellenkezett ennyire?

 – Szerintem túlságosan is a történtekre emlékeztette. És egyébként sem hitt benne, hogy tényleg szerencsét hoz.

 – Így is lett? – érdeklődött Geralt.

 – Nézze vaják uram, nyilván tisztában van, én mire vittem. Van egy jól kereső szakmám, befolyásos körökben vannak ismerőseim, feleségem és három gyerekem van.

Szünetet tartott, és az előttük elterülő utat figyelte. Egy útkereszteződést hagytak el, amikor ismét megszólalt. Hangja bánatos, fájdalommal teli volt.

 – Gretel, bár tehetséges szabónőnek bizonyult, az üzleti érzéke annál csapnivalóbb volt. Sose vitte annyira, mint én. Emellett egy gyermeket és két férjet temetett el.

 – Sajnálom.

 – Köszönöm.

Néhány szótlanul eltöltött perc után Geralt ismét megszólalt.

 – Tudja Hansel, egy valamit nem értek.

 – Éspedig?

 – Azt mondta, ismer varázslókat. Miért nem kért tőlük segítséget?

 – Ó, kértem én, elhiheti – válaszolta a férfi kissé haragosan. – De hiába ajánlottam fel fizetséget, tojtak az egészre. Azt gondolná az ember, hogy ha már segítek rajtuk, ők is segíteni fognak rajtam. De nem! Túlságosan is alantasnak találták az egészet. Pitiáner dolognak, vagy valami tréfának. Ők csak a nemesekkel és a királyokkal akarnak foglalkozni.

 – Én is megkérdőjeleztem a dolgot – emlékeztette a vaják.

 – Igaz, de maga nem hajtott el rögtön. Ugye nem akar itt hagyni?

 – Hansel uram, ha itt akartam volna hagyni, az előző útkereszteződésnél búcsút inthettem volna. Nem tettem. Elvállalom.

***

Kolve békés településnek tűnt. A kerteket tömérdek színes virág díszítette, melyeket Geralt jól ismert. Itt egy kardvirág, amott pedig krizantém. Egyes házak falán futórózsa telepedett meg, mások szőlőt futtattak. Olyan is volt, ami Bruggere jellemző, festett virágmintákkal díszítettek.

Hanseltől megtudta, hogy a közelben futó főút miatt sok kézműves telepedett le ide. Fogadókat nyitottak a megfáradt kereskedők és utazók számára, piacot a helyieknek, ahol nyersanyagot szerezhettek be szakmájukhoz, vagy éppen a kész termékeket adhatták el az ide érkezőknek. Ráadásul közel van Brugge városához, itt folyik a Chotla, ami délre kanyarogva az Inát, azon keresztül pedig a Jarugát táplálja. Még Mahakam, a törpék és gnómok föld alatti városa sincs nagyon messze. Hansel meg volt róla győződve, hogy a testvére itt könnyedén felvirágoztathatja vállalkozását.

Hamarosan megérkeztek Gretel házához, ami Kolve szélén épült. Kisebb és kevésbé díszes a többihez képest, de jó állapotban volt. A kert gondozott, bár az épület körül még hiányoztak a dísznövények az állványok miatt, amik magányosan álldogáltak a fal mentén. Geralt egy munkást se látott.

Miután kikötötték a lovaikat, Hansel az ajtóhoz sietett és bekopogott, a fehér hajú pedig mögötte állt és a környéket vizsgálta. A fal tövében beszáradt és felborult festékes vödrök sorakoztak, kiöntve tartalmukat a földre. Különböző méretű ecsetek hevertek szerteszét, mintha sietősen hagyták volna abba a munkát. A háztól jobbra egy kisebb istálló, vagy raktár állt, ahol szintén összevisszaság uralkodott. És mindenütt cserépdarabok.

Emellett észrevette az utcán lopva feléjük sandító környékbelieket is. Mintha félnének valamitől, és direkt elkerülnék a házat. Valami tényleg nem stimmelt a hellyel. Bár a medálja nem jelzett semmit, a vaják érezte a levegőben a feszültséget.

Kinyílt az ajtó és egy középkorú, dundi hölgy lépett ki rajta.

 – Hansel! – kiáltott fel.

Átölelték egymást a fodrásszal, amikor a nő észrevette Geraltot.

 – Ez kicsoda? – kérdezte gyanakvó tekintettel.

 – Gretel, hadd mutassam be Ríviai Geraltot – intette magához Hansel. – Ő egy vaják.

 – Vettem észre – mondta a nő haragosan. – És mit keres itt ez a korcs?

Geralt figyelmen kívül hagyta a sértést. Már hozzászokott.

 – Én is örülök, hogy megismerhetem! A testvére felkért, hogy oldjam meg a kísértet problémáját.

 – Amikor azt mondtam, szükségem van a segítségedre, nem erre gondoltam!

 – Gretel, kérlek – esdekelt Hansel. – Nagyon megijedtem a leveledet olvasva. Úgy gondoltam, szakértőre lenne szükség.

Az asszony továbbra is haragos pillantásokat vetett Geraltra, de végül megenyhült. Beinvitálta vendégeit a házba, ahol frissítővel és süteménnyel kínálta meg őket.

Míg a testvérpár beszélgetésbe elegyedtek, addig a vaják megnézte magának a házat belülről is. Kényelmes nappaliba érkeztek, temeriai mesterek kézjegyeit viselő bútorokkal berendezve. A levegőben enyhe festékszag terjengett, melyet hétköznapi ember nem venne észre. Úgy tűnik, nem túl rég lett felújítva a belső tér sem. Az egyetlen szokatlan dolog, amit észrevett, az a pipereasztal törött tükre volt.

 – Mi történt azzal a tükörrel? – kérdezte Geralt a bútor felé mutatva.

A testvérek az említett darabra néztek. Hansel a homlokát ráncolta, míg Gretel válaszolt.

 – Ma reggel történt. A sminkemet vittem fel, amikor egyszerűen összetört.

 – Csak úgy magától? – csodálkozott Hansel.

 – Igen. De nem ez az egyetlen furcsa eset.

Az asszony elmesélte az elmúlt két hónap gyötrelmeit. Az ajtók csapkodását, tárgyak lehullását, a fura hangokat az üres házban, a lépteket, nevetéseket, suttogásokat. Hansel aggodalmai ellenére nem esett Gretelnek bántódása, se a felújításon dolgozó munkásoknak, egészen az előző napig.

 – Az egyik festő alól kicsúszott a létra. A munkások állítják, hogy stabilan volt lerakva, nem kellett volna ennek történnie. Néhányan elvitték az orvoshoz a szerencsétlent. Aztán a többiek meghallották azt a rémisztő nevetést, a cserepek pedig hullani kezdtek a tetőről. Úgy menekültek, mint az ijedős gyerekek.

 – Tudja kik voltak az előző lakók? – érdeklődött Geralt.

 – Egy asztalos élt itt a családjával, akik Vizimába költöztek, mert ott kapott egy jól fizető állást.

 – Érdemes lenne körbejárnom a házat, hátha találok valamit – tanakodott a vaják. – Esetleg megkérdezhetem az itt lakókat is, talán tudnak valamit.

 – Az utóbbit bízzátok rám – ajánlkozott Hansel.

 – Már elnézést, de azt hittem azért vagyok, hogy kiderítsem, mi folyik itt.

 – Így is van – helyeselt a borbély – De ugye nem várja el, hogy addig is tétlenkedjek? Geralt, kérdezni még én is tudok, viszont észrevenni valami átkot, arra csak maga képes.

 – És itt hagynál vele? – idegeskedett Gretel.

 – Drága húgom! Tudom, sok mindenen mentünk együtt keresztül, de ha van valaki, aki most nagyobb segítséget jelent számodra, az a vaják.

Gretel megadása jeléül felemelte a kezét.

 – Legyen hát!

Geralt ekkor megpillantott egy karperecet a nő kezén. Egy egyszerű, arany karperecet.

 – Elnézést hölgyem, de megnézhetem az egyik ékszerét?

 – És mégis minek?

 – Az öccsének is van egy olyan karperece, ráadásul mágikus.

 – Gretel, mióta hordod te azt a karperecet? – kérdezte Hansel meglepett arccal.

 – Úgy két hete. Gondoltam, most az egyszer kivételt teszek vele, ha már annyira bízol benne. Nekem is hozhat szerencsét. Bár eddig még nem sok hasznát láttam.

 – Találtam egy vajákot. Ez már valami. Mutasd csak meg neki, én is kíváncsi vagyok!

Az asszony kelletlenül előrenyújtotta a karját, amelyiken a karperecet hordta. Geralt közelebb ment, és azonnal megérezte a medálja remegését, erősebben, mint Hanselnél. – Ez is mágikus – állapította meg.

 – És segít ez bármit is a kísértetek elűzésében?

 – Őszintén szólva, nem tudom. Mindegy is – sóhajtott fel. – Lássunk hozzá! Jöjjön Hansel, ha tényleg segíteni akar, elmondom, mire kérdezzen rá.

***

Késő délután volt, mire Hansel visszatért. Geralt a kandalló előtt ült, és a sikertelen nyomozáson tanakodott. Néha Gretel megzavarta, amint a vacsorához készülődött. Vizet forralt egy méretes kondérban. Elég sok lesz az három embernek, gondolta a vaják. Nem akarok egy hétig itt vesződni.

Hansel felakasztotta díszes kalapját egy fogasra, és Geralt mellett foglalt helyet.

 – Az égegyadta világon semmi. Se szokatlan halál, se legenda, átok, vagy szörny. Egyszerűen semmi. Maga talált valamit?

A fehér hajú a fejét rázta.

 – Van egy olyan érzésem, hogy valami másról van itt szó. Nem a hely van elátkozva. Sokkal inkább a személy.

A testvérpár sokatmondóan összenézett.

 – Valamit nem árulnak el, igaz?

 – Hát, ami azt illeti… – kezdett bele Hansel.

 – Nem! – vágott közbe a nő.

 – De Gretel! – kérlelte a férfi.

 – Azt mondtam, nem!

Hansel lesütötte a szemét testvére haragos pillantásai láttán. Geralt felállt a helyéről, és az ajtó felé vette az irányt.

 – Azt hiszem, kimegyek az elixírekért, hátha szükségem lesz rájuk. Addig is, gondolkozzanak el a dolgon. Ha nem segítenek, én sem tudok.

Azzal elhagyta a házat, és a raktárhoz ment. Magához vett némi zabot, amit aztán odaadott a lovának. Keszeg elégedetten prüszkölt az elemózsia láttán, majd jóízűen falatozni kezdett. Geralt kioldozta a nyeregtáskát, hogy kivegye az elixíres dobozt, amikor a medálja megremegett és meghallotta bentről a kiáltást. Az ajtóhoz futott, közben pedig elővette ezüstkardját.

A szobába lépve meglátta a földön fekvő Hanselt, ruhája véres volt egy a vállától induló karmolástól. Ijedten nézte Gretelt, aki a szeme láttára változott át egy csúf, öreg banyává. Bőre kifakult, haja megőszült, hosszú, kampós orra nőtt, a hegyén éktelen bibircsókkal. Durva, krákogó hangon szólalt meg.

 – Falat! Finom falat!

A banya hosszú karmairól lenyalta Hansel vérét, és megindult felé. A férfi nyüszítve próbált hátrálni. Geralt egy gyors kézmozdulattal Aardot idézett, és a falhoz lökte a szörnyet. Az hamar talpra szökkent, és úgy tűnt, most veszi csak észre támadóját.

 – A husi az enyém! Nem veszed el! Nem!

Nagy lendülettel indult a vaják felé, karmaival emberfeletti gyorsasággal csapott le. Azonban Geralt félreugrott, megkerülte a szörnyet, és lecsapott kardjával. Az egyik kezével félreütötte a fegyvert, a másikkal pedig már támadott is. A fehér hajú éppen csak tudott hárítani, majd karmok és egy ezüst kard halálos tánca kezdődött. A fegyver csilingelt a vágások és hárítások hatására. Egy piruett után a vaják elgáncsolta a banyát.

 – Geralt, ne! Gretel az! – kiáltott fel Hansel mögötte.

 – Tudom!

 – Ne öld meg, kérlek! Szabadítsd meg!

Geralt még mondani akart valamit, amikor a szörnyeteg váratlanul felpattant, és ordítva a borbélyra ugrott. A vaják habozás nélkül felé dobta a kardját. A lény holtan esett össze, hátában a gyilkos eszközzel. Hansel döbbenten nézte, ahogy a holttest lassan visszaváltozik Gretellé, miközben egyre nő alatta a vértócsa.

 – Megölted! Te megölted a testvéremet!

 – Vagy ő, vagy te.

A férfi térdre rogyott, és sírni kezdett.

***

 – Azt hiszem, tartozom neked némi magyarázattal – mondta Hansel, miközben a letakart holttestet figyelte a szekéren.

Geralt nem válaszolt.

 – Amikor annak idején az erdőben bolyongtunk, nem a kincset, vagy a holttesteket találtuk meg először, hanem egy kunyhót. Nem holmi mézeskalácsból készültet, csak egy rozoga, vén kunyhót. Egy öregasszony élt benne, valami Baba Jaga. Gretelt munkára fogta, engem pedig bezárt a disznóólba. Egy hét raboskodás után a húgom szabadított ki. Belökte a banyát a kemencébe. Mindig is talpraesettebb volt nálam. Átkutattuk a kunyhót valami használható után. Akkor találtuk meg a kincseket. Én ételt is vettem volna magamhoz, de Gretel megtiltotta. Sosem mondta miért.

 – A karperec? – kérdezte a vaják.

 – A banya viselte. A kemencében találtam meg. Semmi baja nem volt. Gondoltam megtarthatnánk azt is. Mikor elhagytuk a kunyhót, megtaláltuk mögötte a csontokat. Akkor kezdtem sejteni, mit is akart a vénasszony.

 – Az a vénasszony valószínűleg megátkozta Gretelt. Most teljesedett ki.

 – Rám miért nem hatott?

Geralt megvonta a vállát.

 – Nem te lökted be a kemencébe. Ugyanakkor Gretel – vagy amivé vált, meg akart enni. Végül téged is elért volna.

 – Nem lehetett volna megmenteni?

 – Talán.

 – Ha mindent elmondok rögtön, igaz?

A vaják hallgatott.

Hansel elővett egy erszényt és átnyújtotta.

 – A fizetséged.

Geralt elvette az erszényt, majd figyelte, ahogy a férfi kiveszi a testvére holttestét a szekérből. A borzolt idegzetű halottszépítő és szőrszobrász a patak felé indult a karján lógó boldogulttal.

← Korábbi nyertes művek

2015 Ősz MondoCon – Zsűri kedvence nyertes: Toldi szerelmének estéje

A történet a Toldi szerelme és a Toldi estéje között játszódik. A Toldi estéjében Miklós meghal.

A két szereplő Arany János Toldi trilógiájában található. Az ötletet ez a két sor adta:

„…Szerettem Lajost, még most is szeretem…”
(Arany János: Toldi estéje) 

Toldi szerelmének estéje

1.

A nap lassan mászott fel a domboldalon,

Dalos madárka üldögélt az ablakon.

Lassan ébredezett a falu, a város.

Királyunk a hálójában ült, szívén meg az átok.

Átok vagy szerelem éppolyan gyötrelem,

S az effajta szerelem nem több, mint küzdelem.

Hisz Lajos királyunk szíve-lelke vágya

Nem más, mint a testőrség kapitánya.

2.

Lajos mindig mondja: értelmetlen a szerelem.

Ebben Toldi támogatta is ügyesen.

De a királynak mégis igazi nagy baja,

Hogy szerelem pecsétet rég nem látott ajka.

Lelkében felgyülemlett az érzelmek súlya,

Viszonzást várnak minden reggel újra.

Hogy megértsd, miért hervad szívének virága

Három évet kell hátralépned a világba.

3.

Toldi Miklós erős, egészséges ember,

Lajos király tőle soha nyugtot nem lel.

Ámor kegyetlen nyila szíven találta,

És szemét lecsukva csak a vitézt látta.

Tudta, hogy ezért a pokolra fog jutni,

De testének nem tudott már parancsolni.

Az izzó rózsát a kezébe vette,

Hogy végre megkönnyebbülhessen lelke.

4.

Izzott a teste, de a lelke jobban,

Mert a szerelem benne lángra lobbant.

Lángolt szenvedélye, mint Nessus inge,

Egyre jobban kezdett elveszni minden hite.

Ítélettel, fájdalommal, bűntudattal járt,

De már nincs visszaút, túl erős volt a vágy.

Forró volt mindene, közel volt a határ,

Hogy elérje a hőn vágyott halált.

5.

Búskomoran letekint maga elébe,

S visszagondol szégyenletes tettére.

Körülötte most minden még szürkébb lett.

Azon mereng, szerelme éppen hol lehet.

Toldi szempillája éppen rebbent,

Amikor a fényes reggeli nap felkelt.

Első gondolata rögtön Lajoshoz szála,

Hisz jó ideje ő ugyanis minden álma.

6.

Kitörli szeméből a fájdalmas álmot,

Próbálta elfelejteni mindazt, amit látott.

S nap, mint nap, ahogy őrködik felette,

Távolabb s távolabb sodródik el tőle.

Fel egy király kegyeihez nem érhet,

De szerelme nélkül boldogan nem élhet.

Minden másodperc órának tűnik,

Ami őfelsége nélkül múlik.

7.

Toldi felállt és elindult a szekrényhez.

Szíve újra telve lett reménnyel.

Levezekli gyorsan bűnös vágyait,

Hogy ne szennyezze be későbbi álmait.

Felveszi gyorsan díszes ruháját,

Igyekszik köszönteni élete virágát.

De amint megfogta az ajtó kilincset

Lelkére a bizonytalanság rátette a bilincset.

8.

Szobájából kilépve felvette maszkját

A tükörbe nézve ő sem ismerte meg magát.

Lassú, lomha léptekkel haladt lefelé,

S a bűntudat súlya összenyomta keblét.

A trónterem míves ajtaját kinyitván

Meglátta az udvar fényes világát.

A terem közepén az ország királyát,

A palota kertjének legszebb virágát.

9.

Felséges királyom szabad-e egy szóra?

Hogy telt az éjszakája? – halkan hozzá szóla. 

Mely álmot hozott az éj növő holdja,

Jól aludt királyom, mesélne-e róla.

Lajos habár a nyugalmat tetteti,

Vörös arcát mégsem tudta leplezni.

Válaszolna ő, de nem jön szó szájára,

Hiszen álmában mégiscsak Toldit látta.

10.

Toldiba a felismerés villámként sújtott,

Hogy talán féltve őrzött titka napvilágot látott.

Megállt benne az ütő, falfehérré vált

S várta, hogy a király kimondja rá a halált.

Lábából kiment a vér, testéből elszállt az erő,

Reménye utolsó fényét eltakarta egy sötét felhő.

Szégyenében majdnem elsüllyedt a pokolba.

Elbujdosott volna, de nem tudta, hogy hova.

11.

Toldi szíve helyén ürességet érzett,

Amelyet lassan betöltött a szégyenérzet.

Lesüti szemét inkább, minthogy rá kelljen néznie,

Szerelmét elveszítve már nem maradt semmije.

S most, hogy Lajos undorodik tőle,

Arra gondolt, lett volna önmaga, csak nőbe.

Hiszen akkor mindent megadhatott volna,

S akkor most nem kerülne érzéseiért a pokolra.

12.

Lajos eközben teljesen máshol járt,

Zavarában menekülne, de hová?

Eszébe jutott az éjszaka hevült hangulata.

Az őt átölelő vitéz izmos karja.

Szelleme beleborzongott a gondolataiba,

Mert erkölcstelenül gondolt a hős Toldira.

A válla fölött óvatosan visszatekint,

De a lovag ábrázatja váratlanul éri.

13.

Miklós elsápadt arcát látva,

Egyből elhervadt szíve élénk rózsája.

Beleállt az ideg, hogy kiderült, hogy meleg,

S az életének rögtön vége lehet.

Elveszíthetné országát és fejét,

De legjobban az fájt, hogy nem a szüzességét.

Mit hihet most róla élete értelme,

Jobban belegondolni abba nem szeretne.

14.

A kínos csönd egyre hosszabbra nyúlik,

Az idő pedig olyan lassan múlik.

A királyon eluralkodik a pánik,

A sors vele kesztyűs kézzel nem bánik.

De elméjén úrrá kell lennie.

Hiszen nem lehet mindennek elvesznie.

Talán meg tudja győzni, hogy hallgasson,

Lajos király ugyanis jó szónok vagyon.

15.

Az uralkodó így szóla a vitézhez:

Gyere Miklós, beszéljünk valamit négyszemközt meg.

Toldi ekkor hirtelen összerezzent,

Illedelmes válasz helyett annyit mondott: legyen.

Lajos megy elől, mögötte meg Toldi.

Miklós akart, de nem tudott szólni.

Gyarló életét nem is próbálta menteni,

A király az ajtóban álló őröket elküldi.

16.

A király hálószobájának ajtaja

Olyannak tűnt, mint az alvilág kapuja.

Küszöbét átlépve felhagyott minden reménnyel,

Hogy valaha a hálóba más okból beléphet.

Lajos érzékien leült az ágy szélére,

A vitéz gyorsan elfordult, mert kifolyt orra vére.

Az uralkodó gondolatait összeszedve a tárgyra tért,

Hogyan tudná megvédeni szánalmas kis életét.

17.

Tudom, hogy szíved mélyén mit érzel irántam,

De kérlek, türtőztesd magad, mondta az ország királya.

Toldi szégyenében térdre rogyott,

A király már mindent tudott, így egy szót sem mondott.

Minden hang a torkán akadt,

Szólni próbált és ordítani akart.

Nem tudta, hogy bocsánatért esedezzen,

Vagy az akasztófára önként menje. 

18.

A király kérdőn tekintett rá,

Miklós arcán a könny is csorgott már.

Feltekintett szomorún a királyára,

De csak összezavarodott arcát látta.

Királyom kérlek, ne nézz így reám,

Inkább én magam választom a halált.

Lajos szívét mintha átdöfték volna,

A lovag helyett inkább ő ment volna a sírba.

19.

Miklós, én nem gondoltam volna terólad,

Hogy szerinted ennyire visszataszító voltam.

Felséges uram, nem értem szavad – szóla.

Mindketten nagyon zavarodottak voltak.

A király nem talált szavakat, de nem is keresett,

Egyáltalán nem értették ezt a helyzetet.

Toldi felállt, majd előre lépett,

Lajos pedig mélyen a szemébe nézett.

20.

Miért mennél a túlvilágra az én bűnömért,

Nekem kell vezekelnem minden tettemért.

Reszkető kézzel hebegte a király,

És szerelme szájából válaszra várt.

Nem számít a bűnöd, enyémhez fel nem érhet,

Hiszen nagy hiba volt megkívánnom téged.

Tudom, hogy egy magamfajta téged el nem érhet

Próbáltam fékezni szívem, de szeretlek téged.

21.

Lajos szeméből az örömkönny kicsordult,

Nem hitte, hogy a beszélgetés ily útra fordul.

Nem tudta, hogy ébren van, vagy csak álom csupán,

Hogy szerelme végre viszonzásra talált.

Miklós lassan térdre ereszkedik,

És a király bocsánatáért esedezik.

Őfelsége nem tudott mondani semmit,

De leült és szorosan átölelte Toldit.

22.

Toldi szíve zakatolni kezdett,

És félénken kezeit a király derekára tette.

A király örömében sírva fakadt,

Miklóst kissé eltolta, mert valamit mondani akart.

Könnyeit igyekezett visszafogni,

De csak egy mondat erejéig tudott nekik parancsolni.

Ó, ha tudnád, mióta várok erre a pillanatra,

Tiéd leszek, hisz Isten is így akarja.

23.

A katona kezeit Lajos arcára téve,

Homlokát az ő homlokához érintette.

Ajkára gyengéd csókot lehelt,

Lajos erre újabb csókkal felelt.

Miklós a királyt közelebb húzta,

S így ültek ott egy ideig összefonódva.

Szívük telve lett keserédes boldogsággal,

Hisz mindketten erre a pillanatra vártak.

24.

Már a pokol tüze sem riasztotta őket vissza,

Mert együtt a lángok sem égetnek annyira.

Miklós Lajost lefektette az ágyba

Mentéjét levette és ő is odafeküdt mellé a párnára.

Sokáig néznek egymás szemébe mélyen,

Lajos a vitézhez közelebb húzódik, de félve.

Ő csak mosolygott és megcsókolta,

Mintha már nem is jönne el a holnap.

25.

Harmadnapra rá egy holdfényes estén,

Toldi Miklós feküdt Lajos király testén.

Miután a király rózsáját letörte,

Egy egész éjen át őt tüzesen ölelte.

A nap lassan mászott fel a domboldalon,

Dalos madárka üldögélt az ablakon.

Lassan ébredezett a falu, a város

Velük együtt a boldog szerelemittas páros.

VÉGE

Extra:

Cukorborsót és halat ebédeltek,

De mérges kalózok közbeléptek.

Hisz híre járt annak, hogy a pár team Jacob,

És ez akkoriban elfogadhatatlan volt.

Ezt csak egy módon lehetett lerendezni,

Görkori versenyt kellett rendezni.

A kalózok vesztettek, mindannyian meghaltak,

Toldiék jutalomként pedig C-vitamint kaptak.

← Korábbi nyertes művek

2015 Ősz MondoCon – Közönségkedvence nyertes: Egy álom, amelyért érdemes meghalni

Versenykor megadott kulcsok:
Team Jacob, görkori verseny, C-vitamin, cukorborsó, kalózok

link 1: https://hu.wikipedia.org/wiki/Mass_Effect

link 2: http://masseffect.wikia.com/wiki/Mass_Effect_Wiki

Egy álom, amelyért érdemes meghalni

A völgyben fekvő éjszakai város fényjátéka ennyi év után is lenyűgöző volt. A hatalmas felhőkarcolók neonban úsztak, a légikocsik fényszórói folyton változó sávokat húztak a levegőben. A várostól nem messze egy hatalmas Kaszás lépkedett lustán a csápjain. Itt, a Földön, Shepard otthonában, de még az egész galaxisban is hétköznapivá vált a látványuk a háború óta.

Tali magába szívta a látványt, majd visszament a hálószobába. Időközben Shepard is felébredt, az ágyból figyelte őt.

 – Nem tudsz aludni?

 – Még mindig szokatlan az enviroruha nélkül. Védtelennek érzem magam, és a régi ösztönök visítanak, hogy sürgősen vegyem fel.

 – Nocsak, nem érzed magad biztonságban mellettem? – húzta fel a szemöldökét Shepard.

 – Ha a Kaszások megint ki akarnának irtani minket, sehol máshol nem érezném magam nagyobb biztonságban – felelte Tali nevetve, miközben visszabújt az ágyba.

 – Jó ötlet az enviroruha nélkül kimenni a szabadba? – kérdezte Shepard. Arcán az aggodalom jelei mutatkoztak.

 – Ne aggódj! – mondta Tali, és közelebb húzódott – Most már napokig kibírnám nélküle, mielőtt bármi bajom lenne. Odahaza, a Rannochon pedig szinte már nincs is szükségünk rá. A kvariánok megpróbáltatásainak vége.

Shepard szorosan átölelte és megcsókolta.  Együtt nézték az ablakon át a csillagokat és a város beszűrődő fényeit. Talinak eszébe jutottak a közös kalandjaik. Saren üldözése, hogy megakadályozzák a Kaszások megérkezését. A Begyűjtők felkutatása, akik egész emberi kolóniákat raboltak el. És maga a Kaszások elleni háború, amikor megérkeztek.

Shepard megszervezte a legnagyobb flottát, amit a galaktikus civilizáció valaha látott, és a Földnél megütköztek a Kaszásokkal. A Tégely, a titkos fegyverük, amely számtalan, korábban a Kaszások által kiirtott faj ismerete alapján készült, működött. Rácsatlakozott a Fellegvárra, és valahogy felszabadította a Kaszásokat egy közös tudat alól, ami 50.000 évente az intelligens fajok elpusztítására utasította őket. Mindezt pedig Shepard tette lehetővé, akit az utolsó összecsapás után, a Fellegvár romjai között találtak félholtan. Nem emlékezett, hogy csinálta.

 – Tudod – törte meg a csendet Shepard –, jöhetnél gyakrabban! Nagyon hiányoztál.

 – Ahogy te is. De nem könnyű az öt admirális egyikének lenni. A népemnek szüksége van rám.

 – Ahogy nekem is.

 – Tudom. Keelah se’lai.

 – Keelah se’lai.

***

 – A görkorcsolya verseny nyertese pedig nem más, mint Shepard – jelentette ki Dr. Brynn Cole.

A győztes taps kíséretében vette át a díját, egy pulóvert, melynek a hátán a Normandia látható. Talit büszkeséggel töltötte el, hogy a szerelme megnyerte a versenyt, még ha csak egy baráti szórakozásról is volt szó. Ő maga is kipróbálta a görkorit, de vagy nem érzett rá, vagy nem kvariánnak való sport. Ezért ahelyett, hogy ő is megmérettette volna magát a Normandia egykori legénységével, inkább Brynn kislányával mulatta az időt. Az elragadó kis teremtés imádta az apját. Az alkalomra adott is neki egy pólót, amire nagy gonddal festette fel a TEAM JACOB feliratot. Apja pedig büszkén viselte ezen a napon.

 – A fenébe is, egy ilyen nekem is kell! – kiáltott fel Vega, aki Tali mellett ült.

A termetes ember még a Kaszás háború idején csatlakozott a Normandia legénységéhez, és bár a sok izom mellé kevés ész társult, pótolhatatlannak bizonyult a háború során. Itt volt még Jacob, az ex-Cerberus ügynök, a családjával, Liara, a proteánok szakértője, az aktuális Árnybróker és Dr. Chakwas, a Normandia orvosa. Egyedül Ashley, Vega újdonsült felesége nem érkezett még meg. A többiek – akik még élnek – túl elfoglaltak ahhoz, hogy most itt legyenek. És ahogy telnek az évek, egyre nehezebb lesz ezeken az összejöveteleken megjelenni. A háború után mindenki élete megváltozott, más felelősség nehezedett rájuk, új dolgoknak kellett megfelelni.

 – Gratulálok bajnokom! – mondta Tali, ahogy Shepard leült mellé, majd megcsókolta.

Az összejövetel miatt ma még nem hordja az enviroruhát, de holnap már jobban jár, ha felveszi. Kellemetlen lenne megbetegedni, amíg itt van a Földön.

 – Nos, ha már úgyis ünneplünk, mi lenne, ha ennénk hozzá valamit? – kérdezte a társaságtól Shepard.

A helyeslő moraj hallatán kiment Liarával és Jacobbal a konyhába, majd néhány tálcával tértek vissza. Amikor elhelyezték őket az asztalon, Tali rögtön felismerte az ételt.

 – Sushi!

 – Bizony! – reagált Shepard, miközben az egyik tálcát Tali elé rakta. – Ez turián sushi, kifejezetten neked. Kvarián változatot sajnos még nem árulnak.

 – Majd ha végre rendesen tudunk halászni, talán tudunk exportálni egy kis halat. Addig is be kell érnem a turiánokéval. Remélem, ez a sushi bár egyben maradt!

 – Hé, megtanultam a leckét! Ha Joker hív sushi bárba, akkor azt biztosan egy gonosz klónom szervezi, hogy átvegye a helyemet. – Shepard válaszát hangos nevetés kísérte.

 – Én Tali nénivel akarok enni! – kiáltott fel Jacob lánya.

 – Akkor gyerünk cukorborsó, siess, mielőtt Shepard elfoglalja a helyedet! – válaszolt az apja. – Csak arra figyelj, hogy ne az ő tálcájából egyél! Nem tesz jót a gyomrodnak.

A kis lurkó hatalmas mosollyal az arcán rohant át a szobán és ült le Tali mellé, aki így kénytelen volt párja nélkül enni. De nem bánta ezt a kis változatosságot. A kislánnyal egyre jobban összebarátkoztak az utóbbi időkben.

Amikor végeztek az evéssel, Jacob lánya kiszaladt a szobából, és egy papírlappal a kezében tért vissza. Tali kíváncsian nézett rá, amikor átnyújtotta neki a lapot.

 – Ezt neked rajzoltam.

 – Ó, köszönöm szépen! – felelte Tali, miközben átvette az ajándékát. Meglepődött, amikor magát látta viszont rendkívül élethűen. – Ez nagyon szép! Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes vagy.

 – Nagyon jól rajzol – szólt közbe Brynn, az anyja. – Azt tervezzük Jacobbal, hogy művészeti suliba adjuk be.

Tali egy újabb köszönet közben átölelte a kislányt. Ekkor kinyílt az ajtó, és Ashley lépett be.

 – Végre! – kurjantott Vega. – Már azt hittem kalózok, vagy zsoldosok tartottak fel útközben.

 – Ami azt illeti, mindkettő – válaszolta nevetve Ashley, egy csók kíséretében.

Miután mindenkinek köszönt, elfoglalta a helyét a férje mellett, és ő is hozzálátott a sushievéshez és a társalgáshoz. Felemlegették a régmúlt időket, amikor még mindannyian a Normandián utaztak, hogy a galaxis megmentéséért és a túlélésért küzdjenek.

Egy idő után a nosztalgikus hangulat alábbhagyott, és ismét az aktuális, hétköznapi témákra terelődött a beszélgetés. Ekkor Ashley váratlanul felállt, mondván, hogy fontos bejelenteni valója van.

 – Gyereket várok.

A kijelentés mindenkit meglepett, de főként Vegát. Míg mindenki gratulált Ashleynek, ő csak tátott szájjal ült. Mikor már csak ő maradt utoljára, odament a feleségéhez, és hosszan csókolóztak. Tali irigyelte őket.

***

Tali és Shepard a parti nyomait igyekeztek eltakarítani az este. A bútorok már visszakerültek a megszokott helyükre, az edények a mosogatógépben, a szemét összegyűjtve. Amikor Tali úgy érezte, hogy belefáradt a takarításba, leült a kanapéra és a Jacob lánya által készített rajzot nézegette.

 – Kíváncsi vagyok, kitől örökölte – szólalt meg mögötte Shepard. – Nem tudok róla, hogy a szülei ilyen jók lettek volna.

 – Ki tudja?

 – Lehet jobban jártak volna, ha te vagy a keresztanyja.

 – Ismered Jacobot. A Cerberus pompomlányt mindig is jobban kedvelte.

 – Még mindig neheztelsz Mirandára? – kérdezte Shepard, miközben egy sörrel a kezében Tali mellé ült.

 – Dehogy is! Inkább csak ráragadt. Jack is így hívja. Na, ha valaki neheztel rá, az ő!

Tali letette a rajzot az asztalra, majd közelebb bújt Shepardhöz.

 – Gondolkoztam.

 – Miről?

 – Gyereket szeretnék – felelte Tali, miközben Shepard szemébe nézett.

 – Tali – rázta a fejét Shepard – Tudod, hogy nekünk nem lehet.

 – Tudom. Te ember vagy, én kvarián. Ráadásul nekem dextro-proteinjeim vannak. Még egymás ételét se tudjuk megenni egy gyomorrontás nélkül. Bezzeg, ha aszári lennék, még a gyerek se lenne gond.

 – Tali, ne gondolj ilyenekre! Ez csak megnehezíti. Lehet örökbe is fogadni.

 – De az nem ugyanaz. Én tőled szeretnék.

Shepard nem válaszolt. Csak a fájdalom látszott az arcán. Lehet ő is gondolt már erre? Hasonló aggodalmak gyötörték? Talán mégiscsak többet kéne találkozniuk. Tali lemondhatna az admirális pozíciójáról, átadhatná valakinek. Shepard pedig… Mit is csinál Shepard? A kérdés élesen hasított a tudatába. Aztán jött a felismerés, hogy ez valójában az ő háza, amit Rannochon építtetett, miután a kvariánok visszatértek szülőbolygójukra 300 éves vándorlásukról. A kép pedig kezdett összeomlani.

***

Tali izzadva ébredt fel. Megint Shepardről álmodott. A Kaszások elleni háborúnak már régen vége, de őt nem tudja elfelejteni. Shepard megcsinálta a lehetetlent. Ez azonban az életébe került. Ráadásul minden megváltozott.

Az összes Kaszás felszabadult egy közös, irányító tudat alól, felhagytak a galaxis intelligens fajainak kiirtásával. Emellett valahogy elmosódtak a határok az organikusok és szintetikusok között. Senki se tudja, pontosan hogyan is történt. Ami biztos, hogy a két teljesen eltérő életforma képessé vált megérteni egymást. De nem csak ők, maguk az egyének is. Végre lehetővé vált a másik érdekeinek a megértése, meg tudták beszélni a dolgokat. Eljött végre a béke kora. Mindezt pedig Shepard tette lehetővé, aki sose tért vissza a Fellegvárról.

Az álmok pedig sokkal intenzívebbek, sokkal valóságosabbak lettek. Tali felkelt az ágyból, magára terített egy köpenyt, majd kiment az erkélyre. A völgyben fekvő éjszakai város fényjátéka ennyi év után is lenyűgöző volt. A hatalmas felhőkarcolók neonban úsztak, a légikocsik fényszórói folyton változó sávokat húztak a levegőben. A várostól nem messze egy hatalmas Kaszás lépkedett lustán a csápjain. Itt, a Rannochon, Tali otthonában, de még az egész galaxisban is hétköznapivá vált a látványuk a háború óta.

Olyan, mint egy álom. Egy álom, amelyért Shepard úgy érezte, hogy meghalni is érdemes.

← Korábbi nyertes művek