Szerző: Ecsedi Sándor

Link: https://hu.wikipedia.org/wiki/The_Witcher

Link 2: https://en.wikipedia.org/wiki/The_Witcher

Kenyérmorzsák

A fogadó elcsendesedett, ahogy a vendégek észrevették az új jövevényt. Egyesek kíváncsian méregették, míg mások elborzadva nézték. Geralt már megszokta az ilyen pillantásokat. Kinézett magának egy szabad asztalt, távol a többi vendégtől, és elindult felé. Mire helyet foglalt, ismét feltámadt a korábban félbeszakadt beszélgetések zaja. A téma valószínűleg néhány helyen megváltozott. Nem minden nap látni vajákot.

Egy fiatal legény sietett az asztalához.

 – Mibe’ segíthetek nadságos úr? – szólalt meg a brugge-i parasztokra jellemző tájszólással.

 – Valami ételt szeretnék sörrel. Redaniai világossal, ha lehet. – felelte Geralt – Egy szobát is szeretnék éjszakára.

 – Van sült desznónk és tültött pulyka, főtt borsóval. Melyiket kívánja, uram? – kérdezte az ifjú.

 – A disznó megfelel. És ne szólíts nagyságos úrnak! Nem vagyok se nemes, se lovag.

A fiú bólintott, majd elsietett a fogadóshoz.

A vaják kilazította a kardjait a hátán tartó szíjat és letette őket maga mellé. Az egész napos lovaglás után jól esett kényelembe helyeznie magát a székben. Tekintete körbejárta a fogadó étkezőjét. A falakat kaedweni szőnyegekkel díszítették, a tízgyertyás csillár novigradi iparos munkának tűnt. Csak hatban égett gyertya. A vendégek többsége cintrai és temeriai kereskedőkre jellemző ruhát viselt. Az egyikük nyíltan őt bámulta. Geralt puszta szórakozásból felé biccentett. A férfi ijedten fordult a söréhez.

A korábbi legény egy korsó sörrel tért vissza, és türelmét kérte, míg kihozzák a vacsoráját. A vaják egy orennel hálálta meg, majd jóízűen elfogyasztotta italának a felét. Mikor letette a korsót, meglepve tapasztalt két dolgot. Az egyik medálja, ami enyhén megremegett. A másik pedig, hogy a leskelődő kereskedő, sörrel a kézben, odajött az asztalához.

 – Elnézést, hogy zavarom uram, de szabad ez a hely?

Geralt felhúzta a szemöldökét.

 – Az attól függ.

A férfi a szemébe nézett, majd elmosolyodott.

 – Macskaszemek és két kard. Ön ugye vaják?

 – Igen, az vagyok. Ön pedig úgy veszem, észre szeret állni.

 – A nevem Hansel Scheperboer, és szeretném igénybe venni a szolgálatát.

 – Ríviai Geralt. Kérem, foglaljon helyet.

Hansel örömmel fogadta el az ajánlatot, sörét az asztalra helyezte, majd láthatóan gondolkodóba esett.

 – Ríviai Geralt? Úgy érti, a híres Fehér Farkas?

 – Igen, én lennék. Ezek szerint hallott rólam.

 – Ki ne hallott volna önről? – válaszolta lelkesen a kereskedő. – A fehér hajáról ki kellett volna találjam.

 – Azt mondta, szeretne egy vajákot – terelte más irányba a témát Geralt, majd kortyolt egyet a söréből. – Miről lenne szó?

 – Nemrég kaptam egy levelet a drága húgomtól, amelyben azt állítja, hogy a ház, amit néhány hónapja vett Kovleben, kísértetlakta.

 – Nem lehet, hogy csak néhány fiatal legény szórakozik? – érdeklődött a vaják.

 – A húgom nem dől be az ilyesminek, nem könnyű megijeszteni – felelte Hansel. – Ugyanakkor nem is babonás. Éppen ezért aggaszt, amiért sürgősen magához hívat.

Ekkor megérkezett a fogadós a fehér hajú vacsorájával, és közölte, melyik szobát kapta meg. Amaz megköszönte, rendelt egy újabb italt, és kezébe vette az evőeszközöket. Hansel megvárta, míg távozik a fogadós, mielőtt újra megszólalt.

 – Nos, elvállalja? Természetesen megfizetem, még akkor is, ha tényleg csak valami csínyről van szó.

 – Cintrába tartok, és bár az említett település nem esik útba, minimális kitérőt jelentene – válaszolta Geralt, miközben nekilátott felszeletelni a húst. – Mikor szándékozik indulni, Hansel uram?

 – Holnap reggel. Minél hamarabb, annál jobb.

 – Ez esetben egy darabig mindenképpen önnel tartok. Addig meggondolom. Most pedig, ha nem haragszik, elfogyasztanám a vacsorámat.

Ezzel a vaják a választ meg sem várva hozzálátott az ételhez.

***

A nap fényesen sütött Geralt arcára, miközben Keszegen lovagolt. Az utóbbi napok esőzései után jól esett neki a meleg. Még poroszka lova is nagyobb fürgeséggel rótta az utat.

Mellette Hansel a telivérjén lépkedett, és díszes, kócsagtollas kalapjával legyezgette izzadó kobakját. Ruházata alapján hűvösebb időre számított. Így viszont egyre terjedő izzadságfoltok kezdtek megjelenni díszes öltözetén. A vaják maga sem éppen könnyedén volt felöltözve, de ő legalább jobban viselte a meleget. A mutációknak volt néhány, a hétköznapi életen könnyítő hatása is.

Geralt hosszas tanakodás után úgy döntött, ideje feltennie azt a kérdést, ami leginkább foglalkoztatta előző esti beszélgetésük óta.

 – Mondja, Hansel uram, magának mi a foglalkozása?

A megkérdezett visszatette a kalapját a fejére, és vaják felé fordult.

 – Fodrász, borbély, sminkes, manikűrös egy személyben.

 – A halottszépítő és szőrfodrász Novigradból?

Hansel elhúzta a száját. Láthatóan kényelmetlenül érintette a kijelentés.

 – Úgy néz ki, ön is ismer engem hírből.

 – Ismerős volt a neve, valóban – mondta Geralt, majd meghúzta vizes kulacsát. – Szóval, tényleg halottakat cicomáz ki?

Útitársa nagyot sóhajtott.

 – Valóban erről váltam híressé. Senki más nem tud olyan élettel telivé varázsolni egy holttestet, mint én. De ez nem jelenti, hogy csak a halottak az ügyfeleim. Nemesek, királyok, de még varázslók is igényt tartanak a képességeimre.

A varázslók említésére a vaják felkapta a fejét. Többet is ismert, némelyik varázslónővel pedig egészen… közeli kapcsolatba került. Ismerte a hiúságukat, bár nem ért fel azzal, amit a köznép feltételezett róluk.

 – Kíváncsivá tett. Mivel fizetnek a varázslók? Arannyal, vagy talán ajándékokkal? Kelmékkel, ékszerekkel… varázstárgyakkal?

 – Mire akar kilyukadni? – kérdezte a halottszépítő homlokát ráncolva.

 – Tegnap este, mikor odajött az asztalomhoz, a medálom remegett. – Azzal elővette kabátja alól a farkasfejet ábrázoló vaják medált. – Ilyesmit akkor csinál, ha szörny van a közelben, vagy mágia.

Hansel gondolkodóba esett, majd megállította telivérjét. Geralt meghúzta Keszeg kantárszárát, majd a férfi felé fordult, aki jobb kezénél matatott. A ruhája alól egy karperec került elő, lecsatolta, és a vaják felé nyújtotta. A farkasfej ismét vibrált.

 – A szerencsetalizmánom. Biztos ez volt.

Geralt elvette az aranyból készült ékszert. A remegés egy kicsit felerősödött. A karperecen semmi díszítés nem volt, egy gazdag nemeséhez képest igazán egyszerű.

 – Ezt hol szerezte?

 – Találtam – felelte Hansel némi büszkeséggel a hangjában – Ez a szerencsetalizmánom.

 – Tudta, hogy mágikus? – érdeklődött Geralt.

 – Csak sejtettem – vonta meg a vállát a fodrász. – Csodálkozom, hogy a varázslók sose vették észre.

 – Elég gyenge az aurája. Talán éppen emiatt nem is érdekelte őket – elmélkedett a vaják. – Mindig valami hatalmasabb felé fordítják a tekintetük.

Azzal visszaadta az ékszert a tulajdonosának. Az visszacsatolta a helyére, gondosan elrejtette a ruhája alá, majd megnoszogatta a lovát. Geralt felzárkózott mellé a poroszkájával.

 – A húgomnak is van, bár ő nem hordja – törte meg a csendet pár perc múlva Hansel. – Mint már mondtam, nem hisz az ilyesmiben. Úgy gondolja, mindenki a maga sorsának kovácsa.

A vaják hallgatott.

 – Tudja, szegény családból származunk – folytatta a szépítő. – Nagyon sokat éheztünk, ezért aztán a szüleink elhagytak minket. Az erdőben bolyongva próbáltunk túlélni. Bár én voltam az idősebb, Gretel volt a talpraesettebb. Nem tudom, meddig húztam volna nélküle.

Elhallgatott. A fehér hajú látta az arcán a szomorúságot. A tekintete azokra a szerencsétlenekre emlékeztette, akik egy háború, vagy járvány során vesztették el a szeretteiket, és ezzel a tudattal próbálták új életet kezdeni. 

 – Aztán rábukkantunk egy kis ládikára, ami tele volt pénzzel és ékszerekkel – vette fel a fonalat ismét Hansel.

 – És senki sem vigyázott rá? – hitetlenkedett Geralt. – Azt akarja, hogy ezt el is higgyem?

 – Ó, vigyáztak rá, persze. Halottak csontvázai – vágta rá a fodrász, majd tekintete a távolba révedt. – Sose jöttünk rá, kik voltak azok a szerencsétlenek, de az biztos, hogy megmentették a mi életünket.

 – Gondolom, utána visszatértek a szüleikhez.

 – Igen, de hiába. A falunkban felütötte a fejét valami járvány, ami őket is elvitte. Utána Novigradba mentünk, ahol az ékszereket nagy részét eladtuk. Gretel egy szabóhoz állt be, én pedig fodrásznak. Igyekeztünk megtanulni, ami lehet. Az ékszereket, a két karperec kivételével mindet eladtuk.

 – Miért pont ez a kettő? – kérdezte Geralt, és egy darazsat kergetett el Keszeg füle mellől.

 – Azért, mert… – kezdett bele a fodrász, de elgondolkozott. – Azért, mert ebből volt két egyforma. Ráadásul nem úgy tűnt, hogy sokat veszítünk, ha ezeket nem adjuk.

A vaják felhúzta a szemöldökét.

 – Úgy gondoltam, badarság lenne teljesen megválni attól, ami végül meghozta a szerencsénket. Úgyhogy meggyőztem Gretelt, hogy ezeket tartsuk meg, mint szerencsetalizmánt. Egy neki, egy nekem. – Nagyot sóhajtott Hansel. – Nem tetszett neki az ötlet, de végül belement. Ő elrakta egy dobozba, és sosem hordta.

 – Miért ellenkezett ennyire?

 – Szerintem túlságosan is a történtekre emlékeztette. És egyébként sem hitt benne, hogy tényleg szerencsét hoz.

 – Így is lett? – érdeklődött Geralt.

 – Nézze vaják uram, nyilván tisztában van, én mire vittem. Van egy jól kereső szakmám, befolyásos körökben vannak ismerőseim, feleségem és három gyerekem van.

Szünetet tartott, és az előttük elterülő utat figyelte. Egy útkereszteződést hagytak el, amikor ismét megszólalt. Hangja bánatos, fájdalommal teli volt.

 – Gretel, bár tehetséges szabónőnek bizonyult, az üzleti érzéke annál csapnivalóbb volt. Sose vitte annyira, mint én. Emellett egy gyermeket és két férjet temetett el.

 – Sajnálom.

 – Köszönöm.

Néhány szótlanul eltöltött perc után Geralt ismét megszólalt.

 – Tudja Hansel, egy valamit nem értek.

 – Éspedig?

 – Azt mondta, ismer varázslókat. Miért nem kért tőlük segítséget?

 – Ó, kértem én, elhiheti – válaszolta a férfi kissé haragosan. – De hiába ajánlottam fel fizetséget, tojtak az egészre. Azt gondolná az ember, hogy ha már segítek rajtuk, ők is segíteni fognak rajtam. De nem! Túlságosan is alantasnak találták az egészet. Pitiáner dolognak, vagy valami tréfának. Ők csak a nemesekkel és a királyokkal akarnak foglalkozni.

 – Én is megkérdőjeleztem a dolgot – emlékeztette a vaják.

 – Igaz, de maga nem hajtott el rögtön. Ugye nem akar itt hagyni?

 – Hansel uram, ha itt akartam volna hagyni, az előző útkereszteződésnél búcsút inthettem volna. Nem tettem. Elvállalom.

***

Kolve békés településnek tűnt. A kerteket tömérdek színes virág díszítette, melyeket Geralt jól ismert. Itt egy kardvirág, amott pedig krizantém. Egyes házak falán futórózsa telepedett meg, mások szőlőt futtattak. Olyan is volt, ami Bruggere jellemző, festett virágmintákkal díszítettek.

Hanseltől megtudta, hogy a közelben futó főút miatt sok kézműves telepedett le ide. Fogadókat nyitottak a megfáradt kereskedők és utazók számára, piacot a helyieknek, ahol nyersanyagot szerezhettek be szakmájukhoz, vagy éppen a kész termékeket adhatták el az ide érkezőknek. Ráadásul közel van Brugge városához, itt folyik a Chotla, ami délre kanyarogva az Inát, azon keresztül pedig a Jarugát táplálja. Még Mahakam, a törpék és gnómok föld alatti városa sincs nagyon messze. Hansel meg volt róla győződve, hogy a testvére itt könnyedén felvirágoztathatja vállalkozását.

Hamarosan megérkeztek Gretel házához, ami Kolve szélén épült. Kisebb és kevésbé díszes a többihez képest, de jó állapotban volt. A kert gondozott, bár az épület körül még hiányoztak a dísznövények az állványok miatt, amik magányosan álldogáltak a fal mentén. Geralt egy munkást se látott.

Miután kikötötték a lovaikat, Hansel az ajtóhoz sietett és bekopogott, a fehér hajú pedig mögötte állt és a környéket vizsgálta. A fal tövében beszáradt és felborult festékes vödrök sorakoztak, kiöntve tartalmukat a földre. Különböző méretű ecsetek hevertek szerteszét, mintha sietősen hagyták volna abba a munkát. A háztól jobbra egy kisebb istálló, vagy raktár állt, ahol szintén összevisszaság uralkodott. És mindenütt cserépdarabok.

Emellett észrevette az utcán lopva feléjük sandító környékbelieket is. Mintha félnének valamitől, és direkt elkerülnék a házat. Valami tényleg nem stimmelt a hellyel. Bár a medálja nem jelzett semmit, a vaják érezte a levegőben a feszültséget.

Kinyílt az ajtó és egy középkorú, dundi hölgy lépett ki rajta.

 – Hansel! – kiáltott fel.

Átölelték egymást a fodrásszal, amikor a nő észrevette Geraltot.

 – Ez kicsoda? – kérdezte gyanakvó tekintettel.

 – Gretel, hadd mutassam be Ríviai Geraltot – intette magához Hansel. – Ő egy vaják.

 – Vettem észre – mondta a nő haragosan. – És mit keres itt ez a korcs?

Geralt figyelmen kívül hagyta a sértést. Már hozzászokott.

 – Én is örülök, hogy megismerhetem! A testvére felkért, hogy oldjam meg a kísértet problémáját.

 – Amikor azt mondtam, szükségem van a segítségedre, nem erre gondoltam!

 – Gretel, kérlek – esdekelt Hansel. – Nagyon megijedtem a leveledet olvasva. Úgy gondoltam, szakértőre lenne szükség.

Az asszony továbbra is haragos pillantásokat vetett Geraltra, de végül megenyhült. Beinvitálta vendégeit a házba, ahol frissítővel és süteménnyel kínálta meg őket.

Míg a testvérpár beszélgetésbe elegyedtek, addig a vaják megnézte magának a házat belülről is. Kényelmes nappaliba érkeztek, temeriai mesterek kézjegyeit viselő bútorokkal berendezve. A levegőben enyhe festékszag terjengett, melyet hétköznapi ember nem venne észre. Úgy tűnik, nem túl rég lett felújítva a belső tér sem. Az egyetlen szokatlan dolog, amit észrevett, az a pipereasztal törött tükre volt.

 – Mi történt azzal a tükörrel? – kérdezte Geralt a bútor felé mutatva.

A testvérek az említett darabra néztek. Hansel a homlokát ráncolta, míg Gretel válaszolt.

 – Ma reggel történt. A sminkemet vittem fel, amikor egyszerűen összetört.

 – Csak úgy magától? – csodálkozott Hansel.

 – Igen. De nem ez az egyetlen furcsa eset.

Az asszony elmesélte az elmúlt két hónap gyötrelmeit. Az ajtók csapkodását, tárgyak lehullását, a fura hangokat az üres házban, a lépteket, nevetéseket, suttogásokat. Hansel aggodalmai ellenére nem esett Gretelnek bántódása, se a felújításon dolgozó munkásoknak, egészen az előző napig.

 – Az egyik festő alól kicsúszott a létra. A munkások állítják, hogy stabilan volt lerakva, nem kellett volna ennek történnie. Néhányan elvitték az orvoshoz a szerencsétlent. Aztán a többiek meghallották azt a rémisztő nevetést, a cserepek pedig hullani kezdtek a tetőről. Úgy menekültek, mint az ijedős gyerekek.

 – Tudja kik voltak az előző lakók? – érdeklődött Geralt.

 – Egy asztalos élt itt a családjával, akik Vizimába költöztek, mert ott kapott egy jól fizető állást.

 – Érdemes lenne körbejárnom a házat, hátha találok valamit – tanakodott a vaják. – Esetleg megkérdezhetem az itt lakókat is, talán tudnak valamit.

 – Az utóbbit bízzátok rám – ajánlkozott Hansel.

 – Már elnézést, de azt hittem azért vagyok, hogy kiderítsem, mi folyik itt.

 – Így is van – helyeselt a borbély – De ugye nem várja el, hogy addig is tétlenkedjek? Geralt, kérdezni még én is tudok, viszont észrevenni valami átkot, arra csak maga képes.

 – És itt hagynál vele? – idegeskedett Gretel.

 – Drága húgom! Tudom, sok mindenen mentünk együtt keresztül, de ha van valaki, aki most nagyobb segítséget jelent számodra, az a vaják.

Gretel megadása jeléül felemelte a kezét.

 – Legyen hát!

Geralt ekkor megpillantott egy karperecet a nő kezén. Egy egyszerű, arany karperecet.

 – Elnézést hölgyem, de megnézhetem az egyik ékszerét?

 – És mégis minek?

 – Az öccsének is van egy olyan karperece, ráadásul mágikus.

 – Gretel, mióta hordod te azt a karperecet? – kérdezte Hansel meglepett arccal.

 – Úgy két hete. Gondoltam, most az egyszer kivételt teszek vele, ha már annyira bízol benne. Nekem is hozhat szerencsét. Bár eddig még nem sok hasznát láttam.

 – Találtam egy vajákot. Ez már valami. Mutasd csak meg neki, én is kíváncsi vagyok!

Az asszony kelletlenül előrenyújtotta a karját, amelyiken a karperecet hordta. Geralt közelebb ment, és azonnal megérezte a medálja remegését, erősebben, mint Hanselnél. – Ez is mágikus – állapította meg.

 – És segít ez bármit is a kísértetek elűzésében?

 – Őszintén szólva, nem tudom. Mindegy is – sóhajtott fel. – Lássunk hozzá! Jöjjön Hansel, ha tényleg segíteni akar, elmondom, mire kérdezzen rá.

***

Késő délután volt, mire Hansel visszatért. Geralt a kandalló előtt ült, és a sikertelen nyomozáson tanakodott. Néha Gretel megzavarta, amint a vacsorához készülődött. Vizet forralt egy méretes kondérban. Elég sok lesz az három embernek, gondolta a vaják. Nem akarok egy hétig itt vesződni.

Hansel felakasztotta díszes kalapját egy fogasra, és Geralt mellett foglalt helyet.

 – Az égegyadta világon semmi. Se szokatlan halál, se legenda, átok, vagy szörny. Egyszerűen semmi. Maga talált valamit?

A fehér hajú a fejét rázta.

 – Van egy olyan érzésem, hogy valami másról van itt szó. Nem a hely van elátkozva. Sokkal inkább a személy.

A testvérpár sokatmondóan összenézett.

 – Valamit nem árulnak el, igaz?

 – Hát, ami azt illeti… – kezdett bele Hansel.

 – Nem! – vágott közbe a nő.

 – De Gretel! – kérlelte a férfi.

 – Azt mondtam, nem!

Hansel lesütötte a szemét testvére haragos pillantásai láttán. Geralt felállt a helyéről, és az ajtó felé vette az irányt.

 – Azt hiszem, kimegyek az elixírekért, hátha szükségem lesz rájuk. Addig is, gondolkozzanak el a dolgon. Ha nem segítenek, én sem tudok.

Azzal elhagyta a házat, és a raktárhoz ment. Magához vett némi zabot, amit aztán odaadott a lovának. Keszeg elégedetten prüszkölt az elemózsia láttán, majd jóízűen falatozni kezdett. Geralt kioldozta a nyeregtáskát, hogy kivegye az elixíres dobozt, amikor a medálja megremegett és meghallotta bentről a kiáltást. Az ajtóhoz futott, közben pedig elővette ezüstkardját.

A szobába lépve meglátta a földön fekvő Hanselt, ruhája véres volt egy a vállától induló karmolástól. Ijedten nézte Gretelt, aki a szeme láttára változott át egy csúf, öreg banyává. Bőre kifakult, haja megőszült, hosszú, kampós orra nőtt, a hegyén éktelen bibircsókkal. Durva, krákogó hangon szólalt meg.

 – Falat! Finom falat!

A banya hosszú karmairól lenyalta Hansel vérét, és megindult felé. A férfi nyüszítve próbált hátrálni. Geralt egy gyors kézmozdulattal Aardot idézett, és a falhoz lökte a szörnyet. Az hamar talpra szökkent, és úgy tűnt, most veszi csak észre támadóját.

 – A husi az enyém! Nem veszed el! Nem!

Nagy lendülettel indult a vaják felé, karmaival emberfeletti gyorsasággal csapott le. Azonban Geralt félreugrott, megkerülte a szörnyet, és lecsapott kardjával. Az egyik kezével félreütötte a fegyvert, a másikkal pedig már támadott is. A fehér hajú éppen csak tudott hárítani, majd karmok és egy ezüst kard halálos tánca kezdődött. A fegyver csilingelt a vágások és hárítások hatására. Egy piruett után a vaják elgáncsolta a banyát.

 – Geralt, ne! Gretel az! – kiáltott fel Hansel mögötte.

 – Tudom!

 – Ne öld meg, kérlek! Szabadítsd meg!

Geralt még mondani akart valamit, amikor a szörnyeteg váratlanul felpattant, és ordítva a borbélyra ugrott. A vaják habozás nélkül felé dobta a kardját. A lény holtan esett össze, hátában a gyilkos eszközzel. Hansel döbbenten nézte, ahogy a holttest lassan visszaváltozik Gretellé, miközben egyre nő alatta a vértócsa.

 – Megölted! Te megölted a testvéremet!

 – Vagy ő, vagy te.

A férfi térdre rogyott, és sírni kezdett.

***

 – Azt hiszem, tartozom neked némi magyarázattal – mondta Hansel, miközben a letakart holttestet figyelte a szekéren.

Geralt nem válaszolt.

 – Amikor annak idején az erdőben bolyongtunk, nem a kincset, vagy a holttesteket találtuk meg először, hanem egy kunyhót. Nem holmi mézeskalácsból készültet, csak egy rozoga, vén kunyhót. Egy öregasszony élt benne, valami Baba Jaga. Gretelt munkára fogta, engem pedig bezárt a disznóólba. Egy hét raboskodás után a húgom szabadított ki. Belökte a banyát a kemencébe. Mindig is talpraesettebb volt nálam. Átkutattuk a kunyhót valami használható után. Akkor találtuk meg a kincseket. Én ételt is vettem volna magamhoz, de Gretel megtiltotta. Sosem mondta miért.

 – A karperec? – kérdezte a vaják.

 – A banya viselte. A kemencében találtam meg. Semmi baja nem volt. Gondoltam megtarthatnánk azt is. Mikor elhagytuk a kunyhót, megtaláltuk mögötte a csontokat. Akkor kezdtem sejteni, mit is akart a vénasszony.

 – Az a vénasszony valószínűleg megátkozta Gretelt. Most teljesedett ki.

 – Rám miért nem hatott?

Geralt megvonta a vállát.

 – Nem te lökted be a kemencébe. Ugyanakkor Gretel – vagy amivé vált, meg akart enni. Végül téged is elért volna.

 – Nem lehetett volna megmenteni?

 – Talán.

 – Ha mindent elmondok rögtön, igaz?

A vaják hallgatott.

Hansel elővett egy erszényt és átnyújtotta.

 – A fizetséged.

Geralt elvette az erszényt, majd figyelte, ahogy a férfi kiveszi a testvére holttestét a szekérből. A borzolt idegzetű halottszépítő és szőrszobrász a patak felé indult a karján lógó boldogulttal.

← Korábbi nyertes művek