Szerző: Zugligeti Enna

Lapokba zárva

Perselus immáron fél órája toporgott a Szent Pál székesegyháztól két utcányira kucorgó könyvesbolt előtt. Pedig ő nem volt az a toporgós fajta.

Mégis, az örökké szitáló, szürke eső dacára is sikerült megcsodálnia a kirakatban peckesen sorakozó könyvek szentképeit és keresztjeit, és a kovácsoltvas cégért, ami büszkén hirdette, hogy itt bizony a templomhoz tartozó anglikán könyvesbolt húzódik.
Merlin a tanúja, az életét adná Potterért, Nagini torkába is követte, mégis, bemenni érte egy keresztény könyvesboltba valahogy… helytelennek tűnt.

Potter két éve megölte Voldemortot. Megtette a kötelességét, aztán lelépett. Megtehette, nem tartozik nekik semmivel. Milyen jogon zavarná meg a nyugalmát pont Perselus?

Másrészt… őszintén, mióta érdekli őt a kölyök lelki világa?

Perselus elhúzta a száját. Mindig is rosszul tűrte a nyavalygást, saját magát pedig még csak ott sem tudta hagyni. Természetesen azóta érdekli, mióta Harry Nyavalyás Potter megmentette őt Naginitől. Volt egy pillanat, amikor a kölyök izmos karjai jelentették az utolsó kapaszkodót a valóságba. Az agya összekapcsolta a biztonságot és Pottert, ez egy kellemetlen mellékterméke az életbenmaradásnak, ám Perselus úgy gondolta, ettől nem köteles a saját ostoba kétségeit és még ostobább kérdéseit hallgatnia.

Szóval, az elmúlt fél órában leginkább magával vitázott, és esélyesen ezzel eltöltött volna még fél órát, de kinyílt a könyvesbolt ajtaja és egy karcsú, Harry-korabeli lány lépett ki rajta, kabátja gallérját magasra hajtotta az eső ellen. Az első vevő, akit Perselus bemenni is látott. A lány is felismerte, kék szemében a megértés szikrája villant. Könnyedén Perselushoz libbent.

– Kedves uram, nézze el nekem, hogy megzavarom – kezdte. Csillogó szeme és szendén szép mosolya láttán esélyesen a legtöbb férfi készséggel bármit megbocsájtott volna.

– Nincs szükségem útbaigazításra – intette le a lányt.

– Talán nem fizikaira – felelte mindentudóan a lány, és Perselus kezdte gyanítani, hogy korábban nem a megértés, hanem a félreértés szikráját láthatta.

– Térítésre sincs szükségem, köszönöm – felelte hidegen.

– Pedig elég régóta áll itt… és nézi a könyvesboltot… – A lány szende mosolya olyan rezzenéstelenül ült az arcán, amilyen szisztematikusan az életösztön elkerülte. – Ha hívja magát, csak menjen be.

– Téved – csikorogta Perselus. – Csak azon gondolkozom, hogy itt dolgozik-e egy …barátom. – Az utolsó szót igyekezett nem úgy mondani, mint akinek a fogát húzzák.

– Ha csak ennyiről lenne szó, nem állna itt. Isten kegyelmes és támaszt nyújt a bizonytalanoknak. Ha szeretné, bekísé…

– Nem szükséges – vágta rá Perselus. Felállt a szőr a tarkóján az ostoba fruskától, így a jómodorral nem törődve otthagyta a nőt.

Beviharzott a könyvesbolt ajtaján és fordulatból bevágta maga mögött az ajtót. Csak a csattanásra tért észhez. Bejött, és még haditerve sincs!

A hely apró volt, de barátságos. Sötét, pácolt fa bútorokon sorjáztak a könyvek, meglepően sok, és nem is mind témába vágó. A vevőket összesen egy ötvenes férfi és egy képeskönyveket taperoló kislány jelentette. Szemben, a bal sarokban a pénztárnál egy fiatalember állt.

Az ajtó csattanására mindhárman fölnéztek, aztán az ötvenes férfi visszafordult valami tanmeséhez és odamutatta a kislánynak.

Harry Potter azonban nem nézett félre. Lassan karba tette a kezét, úgy bámult egykori professzorára.

Perselus gyomrába súlyos kő ült. Harry valami mágiával eltüntette a sebhelyet és a haját is megnövesztette, most idióta lófarokba fogta, mégis, ugyanúgy Lily pillantása nézett rá vissza.

Lily számonkérő pillantása.

Perselus tempósan forgatta magában a lehetőségeket. Semmi egyértelműt nem mondhat a muglik előtt, ez tiszta sor. Ha azzal nyit, hogy vissza akarja rángatni a Nyavalyás Hős seggét a varázsvilágba, Potter ráborítja az egyik könyvespolcot. Természetesen nem nyit olyasmivel, hogy rég látta, a gondolat is nevetséges. Bizarr módon a kinti fruska adta végül az ötletet. A kölyök mindig ugrott mások fájdalmára.

– Elnézést a hangos belépőért, nem így terveztem – indított a lehető legvisszafogottabban. Magában gúnyos vigyorral nyugtázta, hogy Harry szemöldöke a homlokáig szaladt. – Az igazságot keresem, és a hölgy odakint azt állította, itt megtalálom.

Harry hangja keményen csattant, mint a nadrágszíj.

– Sajnálom, jelenleg nincs több raktáron.

Falként sűrűsödött közéjük a csend. Harry szája keményen feszült, nem törődött azzal, mit gondolhatnak róla a muglik.

Perselus Piton lassan bólintott. Gyerekként hamar megtanulta, mikor nemkívánatos a jelenléte. Ahogy azt is, hogy ilyenkor minél gyorsabban arrébb megy, annál kevesebbet sérül. Más talán erőltette volna, hiszen mit ér egy mondatnyi utalás, mit számít egy első, dacos reakció? De Perselus határain túl sokszor gázoltak át, és neki a háborúban túl sokszor kellett átgázolnia másokén.

Pár másodpercig még nézte Harryt. A csecsemőt, akire régen felesküdött, akiért a testét és a lelkét adta a háborúban – és a helyes fiatalembert, a makacs állát, az öntörvényűségét. Még a haraggal együtt is látszott, valahogy simábbá váltak a vonásai, mint a Roxfortban voltak, mintha Lily békéje uralná az életét. A varázsvilág imádni akarta, ő viszont úgy tűnik, megtalálta a helyét a külön utak végén. Perselus élete így vagy úgy, de több, mint tíz éve Potterről szólt, a kölyöknek azonban nem volt szüksége – sem rá, sem a barátaira, de magára a varázsvilágra sem.

Perselus még egy hatalmas, fájó szívdobbanásig állta Lily szemrehányó tekintetét, aztán elfordította a fejét.

– Akkor azt hiszem, rossz helyen járok. További szép napot.

Kifelé indult, már a kilincsen volt a keze, amikor Harry bizonytalan hangja csendült a háta mögött.

– De várjon… Uram, hová megy?

– Legyen esze, Potter – horkant fel Perselus, a hangában nem hallatszott a belül dobogó fájdalom. – Természetesen el, ahogyan kérte.

– Én… – kezdte Harry. Perselus háromig számolt, de a kölyök nem folytatta a mondatot. Kilépett hát a szitáló, ónszürke esőbe.

Öntudatlanul vette az irányt a Temze felé. Nem maradt konkrét célja, csak gondolkodni akart, és ebben segített a séta, a soha meg nem torpanó folyam sáros hömpölygése.

Ahogy számolatlanul koptatta az utcaköveket a lába, gondolatban messze járt, egyszerre tűnődött múlton és jövőn.

Kevesen tudták, hogy anno nem Dumbledore-ra, hanem Harryre esküdött fel. A szakállas bohócot ismerve ez az apróság titok maradt Harry számára is. Mégis, az, hogy a fiú elküldte, azt jelentette, hogy nem tart többé igényt a szolgálataira. Ilyen érzés felszabadulni? Visszakapta az önrendelkezési jogot, immáron szabadon dönthet az élete felett?

Hiába kereste a mellkasában a boldogság ragacsosrózsaszín buborékját, az nem érkezett meg. Csak valamiféle szürke masszát érzett belül.

A szitáló eső belopta magát a kabátja alá és a nyakától, a végtagjaitól hűtötte ki, ez a különös, szürke érzés viszont mintha a gyomrából és a szívéből lopná ki a meleget. Furcsa módon az jutott eszébe, hogy már tényleg nem tartozik senkihez ezen a világon.

Vajon, ha mást mond, ha mást kérdez, Potter máshogy reagál? Vajon ott kellett volna maradnia, a kölyökre erőltetni valamit, amit az nem akar, ahogy a barátai tették a Voldemort legyőzése utáni ünnepléssel? Vagy, ha Weasley nem erőlteti az ünnepi eszemiszomot és Granger nem veszi rá beszédekre Pottert, akkor a kölyök nem tűnik el csendben egy hónap után?

Perselus elég ideig volt kém ahhoz, hogy tudja, ezek a kérdések értelmetlenek. Most mégis hagyta magát csapongani.

Azért jött, hogy magyarázatot kapjon Potter eltűnésére, esetleg számonkérje a gyáva menekülésért, a fejére olvassa, hogy a barátai két éve depressziósak, legyen szíves nekik legalább egy baglyot küldeni. Nem hazudott, az igazságot kereste.

De mellette keserű epeként kúszott fel a torkán a mélyebb igazság, a mélyebb kérdés. “Miért mentél el?”

Perselus sokat hazudott életében, de sohasem magának. Az egész varázsvilág ezt kérdezné Pottertől, azonban a fejében a kérdés a gyermek Perselus hangján szólt. Ugyanaz a kérdés, amit nem tett fel az apjánál és nem az anyjánál, amit soha nem kérdezett meg Lilytől vagy Dumbledore-tól, amit már késő feltenni a Sötét Nagyúrnak. Ebben a kérdésben benne volt harminc év fájdalom és az összes árulás.

Perselus a rakpartra érve a kőfalra könyökölt. A színtelen égbolt felé fordította a fejét és csukott szemmel hagyta, hogy az eső könnyekként mossa az arcát.

Mindenkinek jobb, hogy Potternek sem tudta feltenni ezt a kérdést. Elvégre, ez nem a kölyökről szól, nem, nem igazán.

A forgalom monoton zajába életteli csattogás és fröccsenő pocsolyák hangja hallatszott.

– Elnézést, csak sietek… Bocsánat…

Az ismerős hang átforrósította Perselust.

Potter?!

Döbbenten fordult hátra, de valóban. A kölyök a zebra túloldaláról intett neki. A nadrágszára csurom víz és sár volt, a haja ázott bundaként tapadt a fejére. Amint zöldre váltott a lámpa, már futott is, mintha attól félne, hogy Perselus elhoppanál.

A férfi fejében valóban megfordult ez a gondolat, de sajnos a titoktartási törvény kötötte, és a Wizengamot előtt esélyesen nem számított enyhítő körülménynek, hogy a Kis Túlélő elől menekült. Így a tőle telhető legméltóságteljesebben várta Pottert.

– Ah, professzor, de jó, hogy még itt van – fékezett le mellette Potter. A smaragd szemekben őszinte megkönnyebbülés csillant, de Perselus egyszerűen nem tudott mit kezdeni a hirtelen változással.

– Mit keres itt, Potter?

– Maga akart beszélni velem.

– Maga pedig egyértelművé tette, hogy ez nem kölcsönös.

– Meggondoltam magam.

– Mégis mitől? – húzta el a száját Perselus, pedig titokban nagyon érdekelte a válasz. Potter már-már… elveszettnek tűnt.

– Én – kezdte Harry, de ismét elhallgatott. Perselus ismét háromig számolt, de a kölyök nem folytatta.

– Ezt már egyszer eljátszottuk – horkant fel Perselus. – Ha esetleg megtisztelne azzal, hogy még ebben az évszázadban megosztja velem a magvas gondolatait…

Harry arcán sebzettség villant, és ez furcsa mód görcsbe rántotta Perselus gyomrát.

– Sajnálom, hogy zavartam. Én csak, nem is tudom. Bocsánat. Ostobaság volt maga után jönnöm.

Már fordult volna el, mikor Perselus mindkettőjük meglepetésére ösztönösen elkapta a karját. Harry döbbenten meredt az alkarjára kulcsolódó finom ujjakra.

– Várj – kérte Perselus. – Ostobaság lenne nem beszélnünk, ha egyszer láthatóan mindketten beszélni akarunk a másikkal.

Remélte, hogy ez kellően semlegesen hangzik. Kellően felnőttesen. Mert ő így beszél, nem nyüszítve, mint gyerekként, azt az ostoba kérdést ismételgetve.

– Igen – válaszolta Harry, a hangjában valami furcsa mellékzöngével. Perselus folytatásra várt, a férfi azonban csak nézte őt. Valahogy zavarba ejtő volt az a pillantás, kutakodó és várakozó. Az utca zsibongása hirtelen távolinak tűnt, Harry viszont közelinek, Perselus az utca kosszaga ellenére is érezte Harry illatát, amiben a könyvek szagába valami határozott férfiillat és kávészag vegyült.

Vártak, bár Perselus nem tudta, mire.

– Akkor elengedné a kezemet? – érdeklődött Harry udvariasan. Perselus úgy kapta el a kezét, mintha megégette volna. Évek vasfegyelme tette, hogy nem forrósodott át az arca. Harry azonban nem gúnyolta ki, hanem egy utolsó, fürkész pillantás után témát váltott: – Esetleg beülünk valahová? Nem tudom, a professzor mennyire vízálló, de én kezdek fázni.

***

Harry felajánlotta, hogy ismer egy hangulatos teázót a közelben, ahol kényelmesen leülhetnek beszélgetni. Perselus rábólintott, nem törődve a belseje kényelmetlen ficergésével.

Az odaút valamiféle suta csendben telt. Perselus megkérdezte, otthagyhatja-e ennyi időre a boltot, a kölyök zavartan közölte, hogy a munkaideje vége felé jártak, csak tíz perccel korábban zárt be, mint kellene, de majd még visszamegy elpakolni. Perselus egyetértően hümmögött valamit, nem igazán volt válasza. Aztán Harry kezdett bele abba, hogy a kislány milyen mesekönyvet kapott.

Olyan felemásan alakult az egész, valahogy akkor szólaltak meg, amikor nem kellett volna, és akkor fogytak ki a válaszokból, amikor jót tett volna, ha pár könnyed szó kitölti a csendet. Egy pont után csak némán sétáltak egymás mellett.

Nem esett jól. Perselus vállára ázott kabátként nehezedett a bizonytalan helyzet súlya. A komoly témákról még nem beszéltek, a hétköznapiak csikorogtak, hiszen nem voltak barátok, a kínos csend azonban ott cuppogott minden lépésükben.

És közben porosan tapadt a szájpadlására a kérdés, amit talán ki fog mondani: Miért mentél el?

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaértek.

Apró teázó, apró asztalokkal és egy galériával. A fenti részen furcsa mód nem látszottak asztalok. Az egész hely színvilágában feltűnően hasonlított a könyvesbolthoz, de valami fűszeres, keleties illatot árasztottak a falak.

Perselus majdnem megérdeklődte, hogy Potter vonzódik-e a pácolt fa bútorokhoz, de inkább lenyelte. A kérdés ijesztően hasonlított egy kedves érdeklődésre.

A kölyök közben látszólag zavartalanul váltott két szót a pultos lánnyal, majd egy homályba vesző lépcső felé intett.

– Fent most nincs senki más.

Lent sem, de itt láthatóak. Fent, ha kiszórnak egy disaudiót, Potter akár ordibálhat is vele. Perselus egy gyors biccentéssel nyugtázta a döntést és a szokott lendületével ment fel a lépcsőn.

Meglepetésére a galériás részen szőnyeg, két arasz magas asztalok és színes ülőpárnák fogadták. A kölyök utolérte és ellépett mellette, azonban nem irányította semelyik asztalhoz, csak a kabátját hámozta le magáról. Otthonosan pakolta a kijelölt helyekre.

– Gyakran jársz ide – csúszott ki Perselus száján, mielőtt visszaszívhatta volna a pitontalanul evidens megállapítást. Harry arcán mosoly villant.

– Hová szeretnél ülni?

Perselus már szintén a kabátból bújt ki, amikor eljutott a tudatáig, mi történik. Potter éppen letegezte?! És várjunk, nem ő kezdte, Perselus már a rakparton letegezte… A férfi zavarában belegabalyodott a kabátujjába.

Harry türelmesen várt, amíg a bájitaltanár szintén a helyére teszi a kabátját és a cipőjét. Még mindig arra várt, hogy Perselus döntsön, mintha csak valami randin lennének. Perselus elfintorodott.

– Ne szórakozzon, Potter, biztos van kedvenc helye. Ne húzzuk egymás idejét – morrant rá. Harry egy pillanatra az ajkába harapott, mintha a nevetését fojtaná vissza.

– Igen, uram. Esetleg rendeljek is rögtön mindkettőnknek? – kérdezett vissza pimasz hangsúllyal. Egészen másnak tűnt most, mint az út során. Megmaradt a feszültség, de mellette mintha jól szórakozna valamin, amit a férfi még nem tud.

Perselusban cseppenként nőtt a feszültség, de a zavar is. Frusztrálta. Valami Potter hangsúlyában, a hely gyömbér- és fahéjszagában, vagy talán az ülőpárnák… annyira… meghitt volt.

Ez helytelenebbnek tűnt, mint egy varázsló az anglikán könyvesboltban. Pontosabban kettő.

– Felőlem, csak haladjunk – próbált valami kellően pitonosat válaszolni, de már, amikor kimondta, érezte, hogy valahogy elcsúszott, nem elég karcos, nem elég éles. És, ami még rosszabb, a másik férfit még inkább körbevette ez a vibráló vidámság.

– Mary, kérlek, két pumpkin spice lattét, ha fel tudnál hozni – hajolt ki a korlát fölött.

– Persze, máris – hallatszott a pultos lány hangja a földszintről, aztán darálás és a kávékészítés egyéb apró hangjai zúgtak föl. Harry közben leült egy fal melletti asztalhoz, ahová nem lehetett fellátni a lenti részről. Perselus beletörődve követte, és lerogyott a szemközti párnára. A következő kérdés is meggondolatlanul kicsúszott.

– Komolyan, kávét egy teázóban? Miféle kultúrbarbár követ el ilyet?

Potter körül újra megjelent a vidámság, de ezúttal próbált hozzá ártatlan arcot vágni. Perselusban sötét gyanú támadt. A Weasley ikrek néztek így, amikor az áldozatot már behúzták a csőbe, de még hiányzott az utolsó lépés.

– Nos, minden randimon kávézok, ez egyfajta megszokás.

Perselus úgy érezte, a torkán akadt a levegő.

Randi?!

A szemtelen pokolfajzatból Perselus arca láttán kirobbant a nevetés.

Perselus pálcát rántott, nem törődve a lent matató pultossal.

– Ha még egyszer ilyenekkel mer viccelődni, Potter… – sziszegte halkan. Az arca átforrósodott a dühtől és a szégyentől. A kő a mellkasában fájóbban dobbant, mint azt beismerte volna.

– Gondolom, a varázslók küldték. Szerintem sérelmeznék, ha megölne – villant tenyérbemászó, gőgös vigyor Potter arcán. Ebben a pillanatban a kölyök minden volt, amit Perselus gyűlölt Jamesben, és minden, amit gyűlölt az Aranyfiúban. Legszívesebben halálra átkozta volna azt az elkényeztetett kis…

Megriadt a saját indulatától. Valami nem stimmelt.

Harry túl gőgös volt, túl James. Hol volt ez a gőg abban a férfiban, aki az előbb utána futott?

A smaragd szemekben valami fény csillant, valami figyelem.

– Gratulálok, maga vérbeli Potter – válaszolta Perselus, hogy válaszoljon valamit. Letette a pálcát.

– Kár – sajnálkozott Potter. – Izgalmasabb lett volna, ha megtámad.

– Hogy tessék?

Potter a fejével a pult felé intett. Fém koccant a porcelánon, porcelán koccant a fémen. Perselus hidegen biccentett, a lány lassan végez.

Eltett pálcával és összepréselt szájjal várta ki, amíg a pultos felhozza az italokat. Megfeszültek az izmai, amikor Mary egy cinkos hajrá-a-pasihoz kuncogással rakta le Potter elé a kávéját. Szóval ez tényleg az átokfajzat randihelye, ráadásul férfiakkal jár ide. Remek.

Amint a pultos a lépcsőhöz ért, Perselus már szórta is ki a nonverbális disaudiót.

– Ne szórakozzon velem, Potter, mi ez az egész?!

– Eszembe sem jutna szórakozni, uram, ide általában a komoly jelöltjeimet hozom – válaszolta a korábbi tenyérbemászóságával a kölyök, és Perselus nyakánál határozottan lüktetni kezdett egy ér. Vett egy mély, latteszagú levegőt. Aztán még egyet.

Gondolatban hátrébb lépett. Nem az az érdekes, mit mond a kölyök, hanem az, hogy mit tesz. Mit akar elérni. Lássuk, először elküldi, aztán meglepődik, mikor elmegy. Utánajön, beszélni akar vele, de mégsem. Amikor végre beszélhetnének, provokálja. De miért?

Összeszorította a torkát a gyanú.

– Nincs szüksége arra, hogy elüldözzön, bőven elég annyit mondania, hogy mégsem akar beszélni – jegyezte meg.

Harry arcáról úgy mosták le a férfi szavai a gúnyos mosolyt, mint eső a ház faláról a koszt. Csak valami kopott, megviselt tisztaság maradt utána.

– Akarok, csak… – meggyűrte a pulcsija ujját. Perselus túlzottan jól ismerte ezt a mozdulatot. Így kapaszkodott ő is az anyjába, amíg rá nem jött, hogy a nő nem védi meg a nadrágszíjtól.

– Félsz.

Harry lehorgasztotta a fejét.

– De beszélni akarsz róla – fűzte még hozzá Perselus. Igazából értékelte a helyzet iróniáját. Ő fél kérdezni, Harry fél válaszolni. Ő mindennél jobban hallani akarta a választ, a férfi pedig el akarta mondani. Ez egy ígéretes beszélgetési alapnak tűnik…

– Én… – kezdte Harry, immáron harmadjára. Perselus magában ismét elszámolt háromig.

Talán a fahéj tette, talán Harry illata, vagy csak a hangulatos fények, amik tócsába gyűltek körülöttük az asztalok pácolt lapjain, de Perselus ezúttal csak beleivott a borzalmasan édes, sütőtökízű kávéjába, és tovább számolt. Négyig, hatig, tízig. Tizenegynél szakadt ki Harryből a vallomás.

Kár, hogy semmi értelme nem volt.

– Én vagyok a kígyó.

***

Perselus hiába várta a folytatást, a szavak értelmét, Harry nem folytatta. A kölyök izmai pattanásig feszültek, és minden idegszálával Perselus rezzenéseit leste. Ítéletre várt.

Perselus azonban nem volt benne biztos, milyen reakció lenne a megfelelő. A nyelve hegyén volt pár igazán “pitonos” megjegyzés Harry lábainak meglétéről, a kamaszos elrohanásról és a közérthető fogalmazásról, de valahogy helytelennek tűnt őket kimondani. Az az űzött tekintet… Kedve támadt a pulcsit görcsösen szorongató ujjakra simítani a kezét, olyan ostoba semmiségeket mondani, mint hogy itt vagyok, hogy nem megyek el, bármilyen szörnyűséget is jelentsen ez a mondat.

Perselus agyának cinikusabb része a háttérben hányáshangokat hallatott.

– Nem értem – ismerte el végül, amolyan középutas megoldásként. Gyűlölte, milyen semmitmondóan csengett a mondat.

Harry keze megremegett.

– Én… A Naginis incidens. Amikor Arthur Weasleyt én… – Úgy préselődtek ki belőle a szavak, mintha valami szűk résen szuszakolódtak volna át. Talán úgy is volt. Talán Harry torkát is ördöghurokként szorongatja a háború kimondatlan rettenete.

– Emlékszem. Nagini megharapta Mr. Weasleyt, maga pedig a kígyó szemszögéből végignézte. Maga nélkül nem élte volna túl – tette hozzá egy fél fokkal lágyabban.

Harry azonban összerezzent. Kínlódónak tűnt a sápadt félmosoly.

– Igen. Én akkor Voldemort voltam. Az ő szemével láttam. Nagyon féltem, hogy én vagyok a kígyó, de aztán kiderült, hogy Voldemort az. Persze, én meg az ő horcruxa…

Perselus összeráncolta a szemöldökét. Még mindig nem értette, és Harry láthatóan kerülgette a témát.

– Bocsánat, csapongok – nyelt ijedten Harry Perselus homlokráncolását látva. – Én… elnézést. Ha kérdez, akkor könnyebb.

Most Perselus érezte magát alkalmatlannak a beszédre. Azt a kérdést még nem merte feltenni. De, talán ha másikakkal kezdi, ha belerázódnak a beszélgetésbe… mélyet lélegzett Harry és a teázó illatából.

– Itt boldog vagy?

A kérdés mindkettejüket meglepte. Harryt a témaváltás, Perselust pedig az, hogy komolyan érdekli a válasz. Jobban, mint arra, hogy mit keres egy anglikán könyvesboltban, visszajönne-e, hogy tovább ajnározhassák a rajongói, vagy egyáltalán, miért ment el.

– Nem – szakadt ki Harryből nehéz kőként a válasz. – De boldogabb, mint ott. Olyan, mint… – a férfi forgatta egy kicsit a szavakat. Elernyedt a szorítása, elgondolkodva babrálta a pulóverét. – Hmm, magának azt hiszem, ismernie kell ezt az érzést. Úgy képzelem, ilyen lehetett kémnek lenni. Mintha… lenne bennem valami szörnyű sötétség, valami iszonyatos. Nem igazán azok a dolgok, amik történtek velem, bár van belőle. Tudja, Dursleyék bántalmazása… ott tudtam, hogy áldozat vagyok. Fájt, de nem én fájtam, nem volt a részem, ha ennek így van bármi értelme. Ez a sötétség viszont… – nyelt egyet, láthatóan küzdelmesebbé váltak a szavak, de tovább erőltette őket. A smaragdokat finom könnyfátyol tette még ragyogóbbá. – Ez az iszonyat én vagyok, azok, amiket tettem, vagy amiket tenni akarok, de nem… nem vagyok rá képes. És ott lenni, a varázsvilágban lenni, ahol folyamatosan attól rettegek, hogy mikor jön ki, hogy ki előtt bukok le, hogy a barátaim mikor jönnek rá, hogy, hogy…

Mintha elvágták volna a hangot. Összekuporodott, az izmai görcsbe rándultak. Mintha valami robbanna belül és ő erőnek erejével próbálná visszafogni, testével védeni a világot a benne lévő rettenettől. Perselus hátán végigfutott a hideg. Túlzottan ismerte ezt a pózt.

– Mikor jönnek rá, hogy te vagy a kígyó – fejezte be Perselus puhán, szinte hangsúlytalanul. Még mindig nem értette teljesen, de nem is kellett. A hatás elsöprő volt.

Harry egy pillanatra megdermedt, mint Adava előtt a világ. Aztán felzokogott. Mély, gyomorból feltörő, hörgő fájdalom alkotta a könnyeket, a férfi teste földkéregként rázkódott. Látszólag ugyanúgy kuporgott, de az apró részletek elárulták. Egy közelebb húzott térd, egy szorosabbra font kar, egy ernyedtebb váll. Perselus érezte, hogy Harry immár nem a világot védi önmagától, hanem saját magát, a fájdalmát öleli.

Perselus nem zavarta. Némán elővarázsolt pár zsebkendőt és a másik kávéja mellé csúsztatta, de egyébként csak nézte, ahogy Harry belsejéből kiszakad az elmúlt évek súlya.

A puha párnák és tócsába gyűlt fények ölelésében észrevétlenül osontak a percek. Perselus valahogy biztonságban érezte magát. Egy zárt buborékban, távol a világ bajától, egy védett helyen, ahol még a varázsvilág hőse is összeomolhat.

Perselus észre sem vette, a gondolatai már ki is bújtak az önfegyelem béklyójából. Merengett Harryn és a kígyón, aztán az iszonyaton, amit a másik említett. Kémként ezt értenie kell. Az iszonyat, amit tett.

A kihallgatott jóslat jutott eszébe, a csillanó büszkeség, amikor elárulta a Sötét Nagyúrnak. A félelem hideg, nyálkás ölelése, amikor meghallotta, hogy Lilyhez… Lily fia… Sokszor térdelt a Nagyúr előtt, de akkor először és utoljára vetette így a lába elé magát, könyörögni, hogy kímélje, kímélje az utolsó kedves nevetést.

A keresztény könyvesbolt villant be. Talán emiatt fogalmazta meg, hogy az a könyörgés ima volt, abban a pár percben Perselus istenét a Nagyúr jelentette, ő döntött élet és halál felett. Megígérte. És hazudott.

Vajon a kölyök megtalálta az istenét? És ha igen, az övé megbízhatóbb, mint a Nagyúr volt?

Pandora szelencéje nyílt ki ezzel az emlékkel, visszazárhatatlanul jött utána az összes többi. Az eskü Dumbledore előtt, a csecsemőre. Lily utolsó ölelésére…

Az ostoba kölykök fülsértő öröme. A hangos viháncolás, ami mögül hiányzott a tudás. Ez nem az erősek csakazértis-boldogsága volt, nem sötétségben gyújtott fény, pusztán a gyengék együgyű öröme. Gyűlölte. Aztán a fintorok, mert levont húsz pontot a Griffendéltől, amiért túl hangosan nevettek. Valahol akkor kezdődött a “zsíros hajú rohadék” megnevezés.

De vajon tényleg itt vált rohadékká? Már itt megtört? Vagy ahhoz kellett az első mugli, akit megkínzott, a semmilyenbarna-hajú nő, meg az összes többi, Voldemort kegyetlen sziszegése és Dumbledore jégkék szeme, amint azt mondta, “tedd meg. Nem ér a megmentésük annyit, hogy lebukj.”? Elég volt-e az első gyilkosság, ami után még hányt a szobája magányában vagy kellett hozzá a tizenötödik is, amit már alig számolt, ami után csak valami tompa hideg erősödött a csontjaiban? Mikor lett Perselus Pitonból igazából zsíros hajú rohadék?

Már kamaszként is az lett volna?

Mikor vált a húsává a gonoszság?

A teázó csendjét egyedül a fülében doboló vér szaggatta meg. Fázott, de tudta, hiába menne el a kabátjáért. A lelke fázott.

Erről az iszonyatról beszélt a kölyök. A saját gonoszságába vetett hitről.

Én vagyok a kígyó.

Perselus Harryre nézett. Harry pedig visszanézett rá.

Perselus úgy hőkölt hátra, mintha a mélység nézett volna vissza. Kapkodva próbálta összeszedni önfegyelmének maradványait, visszatérni a jelenbe.

– Min gondolkozol? – kérdezte Harry lágyan, szinte kedvesen. Mikor hagyta abba a sírást?

A rekedtességében még ott rezgett a könnyek emléke. A hosszú szempilláját összetapasztotta a nedvesség, de már semmi elveszettség nem maradt a tartásában. Perselus érezte, a másik már figyeli őt egy ideje.

– Azon, hogy mikor váltam gonosszá – ismerte be, mielőtt felfoghatta volna, mit ismer be. Harry azonban haloványan elmosolyodott.

– Örülök, hogy te jöttél. Te tényleg érted.

Perselus önkéntlenül kucorodott össze, ahogyan Harry korábban. Már nem szólt a tegezés miatt, ostobaság lett volna.

– Te miért érted? Nem tettél semmit…

– Emlékszel? Amikor Voldemorttal álmodtam, nem hátulról vagy kívülről néztem. Én voltam Nagini, én voltam Voldemort. Általa elkövettem az összes szörnyűséget, amit ő elkövetett. És éreztem, hogy élvezi. Aztán felkeltem és rosszul voltam.

Harry pont olyan védtelenül ölelte át a térdét, amilyen védtelennek Perselus is érezte magát. Harryn látszott, hogy még most is nehezen beszél erről, de újfajta izzás lapult a hangjában. El akarta mondani.

– Amikor arra készültem, hogy megölöm őt, azt gondoltam, olyan lesz, mint Sirius halála. Egy életnyi rémálom, egy ébrenlétnyi bűntudat… azt gondoltam, a varázsvilág megmentése megéri az árát. Aztán meghaltam. Meghalt Voldemort bennem élő része, és azt hittem, ezzel megszűnt fölöttem a hatalma. De amikor megöltem…

Vágni lehetett volna a csendet. Harry zavartan a kávéja után nyúlt, ivott pár kortyot, hangosan csörrent az üvegen a kanál. A kezében szorongatta, az alján heverő két kortynyi italt bámulta lehajtott fejjel, így bökte ki az utolsó szót, az iszonyatot, minden rémálmának a tárgyát.

– Élveztem.

Perselusba belefagyott a vér. Ez volt az utolsó, amire számított. Harry azonban folytatta, egyre gyorsabban, mint akiben átszakadt a gát, mint aki az utolsó gyónását mondja, de nem biztos abban, hogy végighallgatják.

– Élveztem azt az utolsó pillanatot, amikor rájött, hogy meg fog halni. Amikor csak engem látott. Abban a pillanatban… szélsőségesen hangzik, de úgy tudnám a legjobban megragadni, hogy abban a pillanatban én voltam az Istene. És ez megrészegített. Megijesztett, mennyire. És akkor elkezdtek ünnepelni, hogy hős vagyok, hogy megöltem a szörnyeteget. De én már tudtam, hogy én is szörnyeteg vagyok. És beszédet kellett mondanom és mindenhová hívtak és gratuláltak és azt mondták, én vagyok a Jó, aki elpusztította a Gonoszt. És közben álmodtam. Azt mondtam, rémálmok, de igazából csak nappal volt rossz. Újraéltem mindent, mindent, amit Voldemort elkövetett, a gyilkosságokat, a hatalom számtalan pillanatát, és álmomban igazán élvezni tudtam Arthur vérét a számban és elfogadni, hogy én vagyok a kígyó. De aztán felkeltem és nappal mindez mocskosnak tűnt, iszonyatosnak. És közben hallgatni, hogy én vagyok maga a megtestesült tökéletesség, miközben az újságírók a mentális összeomlás jeleit kutatják rajtam és Hermione már téged akart megkérni, hogy főzzön nekem altatót, de nekem szükségem volt ezekre az álmokra és féltem, hogy ha a közelembe kerülsz, megérzed rajtam a szagot, vagy nem is tudom, ezt a fajta billogot. – Harry vett egy mély levegőt, csínytevő diákként, félve pislogott föl a kávéjából. – Szóval… elszöktem.

Perselus megdörzsölte az orrnyergét. Végül nem kellett kimondania a kérdést, anélkül is megkapta a választ. Ennek örülnie kellett volna, mégis valami üresség rezgett a gyomrában. Harry szavai annyira fájdalmasak, annyira őszinték, annyira élőek és önazonosak voltak! Vágyta ezt a sebzettséget, a kimondott dolgok közössé váló terhét.

– Tudtad, hogy akkor, régen rád esküdtem fel? – kérdezte. Harry szeme kerekre tágult a döbbenettől, a smaragdokban meglátta önmagát. Minden idegszálával érezte a fiú önutálatát, sebzettségét, és úgy érezte, adni akar cserébe valamit. Valamit önmagából, vagy talán a tudatot, hogy Harry a maga számára talán kígyó, de valakinek ő a minden. Hogy vele jót tett, neki kapaszkodót adott. Perselus szinte észre sem vette, és mesélni kezdett.

Először csak azt az éjszakát mesélte el, Lily halálának rettenetét. Az esküt, aminek mindössze Dumbledore és az örökvándor szél volt a tanúja. Aztán, ahogy egyik vízcseppet követi a másik, úgy gördültek ki belőle az emlékek. A gyászról mesélt, a túl hangos gyerekekről, a halálfalóság árnyairól és a háború rettenetéről, mégis, valahogy minden második mondata Harry volt. Kimondva és kimondatlanul, ő volt az ok és a következmény. Perselus életében először fejezte ki valaki harmadiknak a haragját Dumbledore iránt, hogy az öreg bohóc mennyire könnyen állt muglik halálához, vagy éppen Perselus összeroppanásához leírható veszteségként. Mesélt a kínzásokról, az első gyilkosságokról. Egy szóval sem mondta, mégis ott lapult minden történet, minden lerakott súly mögött: érted tettem. Harry befogadó hallgatásától valahogy vallomássá lett a gyomrába fészkelő örök kő, a csontjait átitató hideg, a húsává vált iszonyat. Fanyar mosollyal emlékezett vissza, mennyire mérges volt, amikor Harry kiszökdösött, mennyire féltette, mennyire gyűlölte. És mégis, és akkor is, a nap végén egyedül az számított, hogy élt.

Beszélt a veszteségekről, a Nagyúr és Dumbledore haláláról, a soha fel nem tett kérdésről. Észre sem vette, hogy a jelenhez ért, ahhoz, mennyire fájt Harry eltűnése. Ömlöttek belőle a szavak, fel sem fogta, hogy a porízű kérdés a szájába telepedett.

– Az egész varázsvilág azt kérdezgette egymástól, miért mentél el. És én is ugyanezt akartam kérdezni tőled, de… milyen jogon? A Nagyuram vagy, az életem középpontja, de nem vagyunk barátok, nem tartozol nekem semmivel. Ostobának éreztem magamat, mérges voltam, hogy fájt a hiányod. Mintha csak valami kölyök lennék, aki az anyja talárjába kapaszkodik, és azt kérdezgeti, miért hagytál el? Miért hagysz el újra?

Megrettent, ahogy kimondta. Azzal a gyerekhanggal, még ha gúnyosan utánozva is, de azzal a siránkozó hanggal… Az arca égett a szégyentől.

Harry eddig végtelen türelemmel hallgatta, most azonban letette a kávéját, talpra gördült, átsétált Perselushoz, majd mellé térdelt és a legtermészetesebb módon átölelte.

Perselusban iszonyú zavar villant. El akarta lökni, de valami… Harry illata, a leheletéből áradó kávészag… a meleg test, ami mintha átmelegítené… Perselus pont annyi ideig habozott, hogy Harry megszólaljon.

– Sajnálom, hogy elhagytalak – ölelte szorosan, melegen és élőn, áttörve ezzel az utolsó gátat is. A férfi testén végigcikázott egy életnyi fájdalom.

Perselus Piton, minden kémek legcinikusabbika Harry nyakába fúrta az arcát, és úgy bőgött, mint a régen volt kisfiú, aki hiába várta a szüleit, mert azok sosem ölelték át.

***

Fogalma sem volt, mennyi időbe tellett, mire apadni kezdtek a könnyei, de Perselus több okból is fohászkodott érte, hogy soha ne múljon el ez a pillanat. Egyrészt, jól esett belelazulni az ölelésbe, életében először úgy sírni, hogy valaki simogatja a hátát.

Másrészt úgy érezte, ha ez az egész véget ér, ő belefullad a szégyenbe. A feszültség kiengedésével ugyanis önfegyelme utolérte a többi részét, és kényelmetlenül emlékeztette arra, hogy ő éppen Harry izmos karjaiban fekszik. Mármint Harry Nyavalyás Potteréban. És sír. És görcsösen kapaszkodik. És ha ez nem lenne elég szörnyűséges, ez az átmelegítés-dolog jobban sikerült, mint kellett volna, így a mugli farmer valahogy szűkebbé vált. Lily fiától. Perselus remélte, hogy a fejére esik egy féltégla, mielőtt fel kell néznie a másikra.

Azonban nem történt semmi hasonló isteni beavatkozás, Perselusnak pedig elfogytak a könnyei. Minden-mindegy alapon Harry összetaknyozott vállába fúrta az arcát. A helyzeten nehezen lehetett tovább rontani, és addig sem kell a férfi szemébe néznie…

Harry Perselus kezébe adta a korábban tőle kapott zsebkendőket. Perselus zavartan orrot fújt.

– Bocsánat, hogy összetaknyoztalak – mormogta el élete legsutább párbeszédkezdését, a változatosság kedvéért a kezét bámulva. Belészorult a levegő, amikor Harry gyengéden az álla alá nyúlt és maga felé fordította az arcát. Csak képzelte, vagy Harry egy pillanatra tényleg végigsimított a bőrén?

Indokolatlanul felgyorsult a szívverése. Ki tudta venni a még mindig túlzottan fénylő smaragdokat, Harry finom borostáját és telt ajkait. Nyelt egyet. Nem szabadna, hogy érdekelje mindez. Ez… több, mint helytelen.

– Köszönöm, hogy elfogadsz – lehelte Harry gyengéden, vallomásként a vallomásra, és Perselusban valami örökre elolvadt.

Aztán Harry lassan Perselushoz hajolt és megcsókolta. Elég lassan ahhoz, hogy a férfi ellökhesse, ha akarja, de Perselus túl sokszor járt már a helyes úton, és túl kevésszer a jón. Lecsukta a szemét és beleveszett a kávé- és Harryízű csókba. Az ártatlan, puhatolózó kezdés után hamar mélyült szenvedélyessé a csók. A felsőtestük összesimult, Harry keze határozottan simult Perselus derekára, míg Perselus Harry hátába mélyesztette az ujjait. Percekig lopták egymás szájából a lélegzetet, hogy aztán zilálva, felhevülten váljanak szét.

– Hű, ez… hű – szakadt ki Harryből az este legértelmesebb mondata.

– Az – húzódott mosolyra Perselus szája széle, hogy aztán hátrébb csúszva diszkréten lefejelje Harry vállát. – Kérlek, nyugtass meg, hogy álmodom és nem a volt szerelmem fiával csókolózok éppen.

Harry felhorkant, valahol félúton a nevetés és az elszörnyedés közt.

– Nem, te a leggyűlöltebb roxforti ellenséged fiával csókolóztál.

– Ah, köszönöm, máris jobb…

– Vagy szimplán csak velem, Harryvel – tette hozzá a férfi halkabban. – Tudnál csak engem látni?

Perselus felnézett rá. Harry szája még fénylett az előbbi csóktól, a smaragdokban soha nem látott fények égtek. Az idióta lófarok picit szétcsúszott. Perselus odanyúlt, kihúzta a hajgumit a nedves tincsekből. Harry haja meglepően hosszú volt, hullámosan omlott a vállára. A nedves haj jellegzetes szaga kísérte.

Perselus a csuklója köré csavarta Harry egy tincsét. A hullámos fürtök meglágyították Harry vonásait. Ebben a pillanatban nem hasonlított sem Lilyre, sem Jamesre. Harry volt, mindössze Harry, aki miatt az egész testében érezte a pulzusát. És mégis, kemény kőként ült a gyomrába a bűntudat.

– Tudnálak. De… nem lenne helyes.

Harry felnevetett valami karcos, keserű torokhangon.

– Éjjelente azzal álmodom, hogy embereket kínzok élvezettel, nappal pedig Istent keresem, hogy emlékezzek rá, van Isten felettem, és ne kövessek el semmit. Komolyan számít, hogy mi a helyes?

– Pont ezért számít – szisszent fel Perselus. – Ha nem számítana, akkor most hagynád az egész keresztényesdit és a varázsvilágban ünnepeltetnéd magadat. A következő Nagyúrrá válhatnál, mielőtt bárki észreveszi. Bírod az eskümet. Csak egy szavadba kerülne, és a jobb kezed lennék, aki sosem árul el. De te itt vagy. Mert ez a helyes.

Fájt. Fájt kimondani, és fájt látni, hogy Harrynek is fájt. De legjobban az fájt, amilyen jövő következett az igazságból. Harrynek az a helyes, ha marad, neki az, ha megy.

Harry arca elsötétedett, a hangja fenyegetően puhává vált. Félrebiccentette a fejét. Ő egy másik összefüggést látott meg.

– Szóval azt mondod, ha nem érdekel, mi a helyes, akkor visszamegyek. És akkor megkaplak téged. – Lágyan végigsimított Perselus arcélén, majd nyakán. – Ezt az alkut kínálod nekem? Legyek az új Sötét Nagyúr, és cserébe az enyém vagy?

Perselus megremegett. Harry ujjai nyomán egyszerre öntötte el a forróság és rázta a hideg. Nem akart még több iszonyatot, nem akart újra játékszerré válni. És közben át akarta adni magát, egyszer az életben letenni a döntések terhét…

Mégis állta a méregzöld tekintetet.

– Lassan húsz éve a Nagyuram vagy. Ha parancsolsz, teljesíteni fogom, ez független attól, hogy visszatérsz-e.

– Oh? És ha azt parancsolom, hogy csókolj meg? – Harry szinte dorombolt. Perselus készült a kérdésre, mégis a torkát tépte a válasz.

– A testemmel, lelkemmel és elmémmel szolgállak téged. – Harry szemében éhes fények villantak, Perselus azonban hidegen, keményen folytatta. – A szívem az egyetlen, amiről én döntök.

Puff. Még mindig ott ültek egymás mellett, szorosan összebújva, még mindig fahéj- és gyömbér illata uralta a levegőt és Perselus még mindig érezte az arcán Harry lélegzetének a melegét, mégis, valahogy kifakultak a színek, megtépázódott a csoda. A csontjaiba Harry testmelege ellenére is elkezdett visszakúszni az örökös hideg.

– Szóval így – bólintott Harry. Pár tincs az arcába hullott, és Perselus hiába akarta kisimítani őket, érezte, már nincs hozzá joga.

Harry kibontakozott az ölelésből, de mellette maradt, leült törökülésben. A térdük szinte összeért.

– Mit csinálnak veled, ha nem megyek vissza?

– Mi?

– A varázsvilág. – Harry arcáról semmit nem lehetett leolvasni, de a kezével árulkodóan gyűrögette a pulcsija alját. Zavar? Aggodalom? Perselus mellkasa újra megmelegedett egy kicsit. – Ők küldtek értem, nem? Mit mondasz nekik?

– Semmit. Luciustól kaptam a fülest, hogy adjam tovább Grangeréknek, hátha akkor másra is figyel a minisztérium korrupciómentesítésén kívül. Neki majd azt mondom, hogy ellenőriztem, és nem voltál itt. De amúgy… – lágyan Harry pulcsit babráló kezére tette a kezét. – senki nem küldött. A saját akaratomból jöttem.

Egy pillanatra felragyogott Harry arcán az öröm, hogy a másik érte jött, tényleg csak miatta, maguk miatt. Aztán felváltotta a bizonytalanság, mielőtt újra a helyére csúszott a maszk. Perselus visszahúzta a kezét.

– Értem. Akkor… nem megyek vissza.

Perselus bólintott, olyan könnyedén és természetesen, mintha nem morzsolódna apró kavicsokká a mellkasában dobogó kő. De ez volt a helyes.

– Hogy találtál rá a könyvesboltra? – kérdezte. Akart még pár percet, még egy órát. Harry az első tétovázás után lekiabált Marynek és rendelt még egy kávét. A sütőtökszirup fogrohasztó édessége kellemes keserédessé szelídült, ahogy Harry először sértetten és akadozva, majd egyre könnyedebben mesélni kezdett.

Órákat töltöttek azzal, hogy halogassák az elkerülhetetlent, lopjanak maguknak még egy érintésnyi melegséget, még egy kávényi boldogságot. Mary azonban zárt, és este tízkor Perselusék újra London sáros utcáin találták magukat. A változatosság kedvéért esett.

– Remélem, megtaláltad az igazságot, amit kerestél – jegyezte meg halkan Harry.

Perselus biccentett. A tócsákba gyűlt fények nélkül, az esős, hideg utcán már nem merte kimondani, hogy reméli, annál többet talált. Valóságot.

Egyikük sem akart a nyílt utcán búcsújelenetet. Csak egy pillekönnyű érintés, egy simítás a másik kézfején, ez volt minden.

Aztán ketten kétfelé indultak, hiszen Perselust a bájitalok, Harryt pedig a susogó árnyak várták haza.

← Korábbi nyertes művek