Kitaszítottak

– Miért csak ennyit kapok a zsákmányból? – méltatlankodott az egyik harcos a falu főterén, miután hazatértek egy rabló hadjáratból, és hajójukból kipakolták a fosztogatásokból összeszedett aranyat. – Temérdek holmi van itt!
– Ennyi jár, Guntar! Te is tudod! – felelte a hajó parancsnoka, miután megcsinálta az osztást. – Ezt a kupacot be kell szolgáltatnunk a jarlnak! A maradékon húszan osztozunk! Egyszer egyikünk kap kicsivel többet, máskor a másikunk! Ez a törvény!
– Igazságtalan törvény ez, Larsson! – hangoztatta továbbra is Guntar felháborodva. – Négy emberrel többet öltem meg az ellenségből, mint te! Több arany jár nekem!
– Nem én hozom a törvényeinket, Guntar! Nem az emberektől raboltunk, hanem a templomaikból! Az embereknek nincs semmijük! Ha nem tetszik, ahogy osztok, akkor menj panaszkodni a jarlhoz! Az majd megérteti veled! Van még valamelyikőtöknek bánata?
– Nekem! – válaszolta még három harcos, és odaálltak Guntar mellé.
– Mi az, lázadozunk? – kérdezte Larsson, és megmarkolta kardja markolatát, egyértelműen kifejezve nemtetszését a legénysége felé. – Mi van? Guntar behálózott titeket? Magatok nem mertetek szólni? Ellenem furkálódtok a hátam mögött? Miért nem hívtok ki párbajra? Gyertek csak, hitvány semmirekellő kutyák!
Guntar és három szövetségese kihúzták kardjukat hüvelyükből, és tettek egy megfontolatlan lépést Larsson felé, mire a hajóparancsnok mögé lépett a maradék tizenöt fős legénysége, szintén felemelve fejszéjüket, kardjukat.
– Gyertek négyen egyszerre! Mellém nem kell harcostárs, hogy megvédjem magam! – kiabált, mikor a földön meglátta harcosainak az árnyékát, hogy felsorakoztak mögötte, biztosítva őt hűségükről. – Kiharcoltam magamnak a tiszteletet és a jogot! Nem hagyom, hogy csorba essék a tisztességemen!
Larsson, hegyével a homokba ejtve kardját, egy hirtelen mozdulattal kikapta háta mögött álló harcosa kezéből a kétélű fejszét, és egy jól irányzott vágással az egyik lázadó fejébe állította, hogy széthasadt a koponyája. Míg az áldozat magatehetetlenül, a fejéből kiálló fejszével elvágódott a porban, és karjai, meg lábai önkéntelenül remegtek még egy ideig, a három lázadó ijedtében hátrálni kezdett, ugyanakkor fegyvereiket ugyan úgy harcra készen tartották kezükben. A hű emberek ugyan olyan megrökönyödött tekintettel bámulták parancsnokuk vérengzését, és ők is hátráltak haragja elől. Larsson a hulla mellé lépett, csizmájával rálépett fejének maradványára, hogy a fegyvert kifeszegesse a csontok szorításából. Ide-oda rángatva párszor a balta nyelét, sikerült kiszabadítania a meglékelt koponyából. Fogást váltott rajt, két kezével a feje fölé emelte, és a Guntar mellett tétlenkedő lázadó mellkasába hajította a nehéz acélt, hogy az újabb áldozat megemelkedett a földről, és egy emberhossznyi távolságra repült hátra a levegőben, majd nagy reccsenéssel-ropogással, élettelenül a szikláknak vágódott, összezúzódva. Saját erejétől vérszemet kapva, fölkapta homokba állított kardját, és ahogy elindult, hogy ismét összeszedje az eldobott fejszét, elvágta Guntar maradék csatlósának a torkát. Fröccsenő vére beterítette a reszketeg lábú Guntar arcát, aki halálfélelmében nekiiramodott a zord hegyeknek. Vissza sem tekintett, úgy menekült árkon-bokron, mígnem kellő távolra kerülve a falutól, megállt, hogy levegőért kapkodjon.
– Menekülj, te korcs kutya! – hallotta erőteljes lihegése közben a távolból a hegyekről visszaverődő kiáltások visszhangját. – Ha megtalállak, megöllek téged is, aztán máris ugyanannyi ellenséget öltünk!
Kegyvesztettként haladt egyre északra. Farkasok prédájának a maradékát ette, elhagyott medvebarlangokban hajtotta álomra fejét. Olykor hozzászegődött egy borz, vagy menyét, ami rátelepedett a vállára vándorútján kísérve, de azokkal is végzett, ha nem jutott táplálékhoz. Megfáradva ért el egy távoli falut övező erdő szélére. Napokig, hetekig figyelte a sziklák pereméről a faluban a mozgolódást, és a sziklák lábánál a fjord horizontját, nem érkezik-e haza a távolból egy portyázó hajó, mire elérkezettnek látta az időt, hogy lemerészkedjen az emberek közé, menedéket keresni. Megvagdosta magát kardjával, hogy kiserkenjen a vére, aztán nagy kiáltásokkal, figyelemfelkeltő hangzavarral a faluba sietett.
– Segítsetek! – kiabálta megrémülve! – Segítsetek!
– Mi az? Mi történt? – vették körbe a megtépázott harcost a falubeli asszonyok és gyerekek.
– A Vadak! Megtámadtak minket! – válaszolta, és az erdőre mutatott kétségbeesetten, aztán összecsuklott a fjord partján. – Hol vannak a többiek? Hol vannak a fivéreim?
– Gyertek! Segítsétek be a házba! – szólt az egyik asszony, teával kínálva a sérültet. – Idd meg ezt! Ellátom a sebeidet! Mi történt? Biztos, hogy a Vadak voltak? Nem szoktak ilyen éles fegyvereket használni! Általában csak életlen, rozsdás kardot!
– Nem tudom! Olyan gyorsan történt minden! Délről indultunk, messziről. Több heti járóföld! Nem ismerjük ezt a vidéket! Azt hiszem, eltévedtünk! Egyszer csak körbevettek minket, és nekünk támadtak!
– Érdekes! Nem hallottuk, hogy zaj jött volna az erdőből!
– Némán kerítettek be minket! A társam hörgésére riadtam! Elvágták a torkát! Egyiküknek a mellébe vágtak egy kétélű baltát, a másiknak meg baltával hasították szét a fejét. Nem tudom, hányan éltük túl! – feledkezett bele a történetbe a legapróbb részletekig, olyannyira, hogy teljesen magával ragadta a mesélés. Beleszőtte valós élményeit is, amik még odahaza érték. Közben maga is elcsodálkozott jól sikerült hazugságán, belelovalva magát újabb és újabb részletekbe. Hallgatósága ijedten követte a fejleményeket, míg aztán megerősített őrséget állítottak éjszakára a falu köré, és felkészültek a Vadak egy esetleges támadására.
A megfigyelés hetei alatt alaposan tanulmányozta a helyieket, így kiszúrt magának egy félnótás, de nagy erejű férfit, aki majd a csatlósa lehet. Mikor a falusiak kimentek az erdőségbe a támadás helyét felderíteni, Guntar behálózta hazugságaival a hátrahagyott félkegyelműt, hogy tartson vele, szedjenek össze minden faluban egy-egy embert, hogy saját csapatban, saját hajót építve induljanak portyázni. Ráébresztette a szerencsétlen Jisgaardot, hogy abban a faluban neki jussa sosem lehet, mivel zsákmányoló portyára nem viszik magukkal, csupán a tábortüzek őrzésére jó a faluban. Guntar mellett azonban lehet egyszer valaki, ha elfogadja őt vezetőjének. Örömmel fogadta hát Jisgaard a jövevény ajánlatát.
Mire a fiatalabb asszonyokból álló felderítő csapat visszatért a faluba, Guntar, és újdonsült harcostársa már árkon-bokron túl járt. A faluban maradt idősebb asszonyok, akik a gyerekekre figyeltek, észre sem vették a falu széle felé ténfergő idegent, és a harcosnak nem éppen nevezhető bolond is lassacskán fölért a falu fölé nyúló sziklához.
Észak felé indultak, a meredek hegyek irányába, nesztelenül, mégis gyorsan, Jisgaard terepismeretére hagyatkozva. Sebességüknek köszönhetően, hamarabb értek a következő faluba, mint a hátrahagyott falu futásnak indított hírnöke, akit az árulók kézre kerítése miatt küldtek ki az asszonyok, figyelmeztetni az északi településeket. Guntar és Jisgaard minden útjukba eső faluban eljátszották a vadak támadását. Nagyobb harci erőre nem kellett számítaniuk egyik helyen sem, mivel éppen fosztogató hadjáraton volt az összes hajó minden legénysége. Majdnem mindenhol találtak legalább egy, néhol két szerencsétlen flótást, akiket alkalmatlannak minősítettek a hadjáratokban részt vevő harcosok, és a hajók parancsnokai, így hamar megszaporodott a gyülevész társaság. Helyenként egy-egy szemrevaló harcos asszonyt is magukkal tudtak csábítani, akit a helybéliek kitaszítottak maguk közül, mert alkalmatlannak találták gyerekszülésre.
Az ötödik, hatodik faluba már úgy mentek be, hogy ellenállás nélkül kaszabolhattak le mindenkit, aki az útjukba állt, és felgyújtották az egész települést, elorozva a felhalmozott értékeket, amiket a legtöbb harcos a saját háza alá ásva rejtett el. Eluralkodott rajtuk a kapzsiság, új harcost már nem vettek maguk közé. Párszor egymásak is nekitámadtak, de Guntar leintette őket, mondván, pont annyian kellenek, ha saját hajót akarnak építeni.
– Guntar! – szólította meg a parton morfondírozó vezért az egyik harcos, miközben kardja hegyével a távolba mutatott. – Ott, a fenyők közt! Vékony füst száll felfelé! Már jó ideje figyelem!
– Látom! – nézett oda, majd rámutatott három emberére. – Ti velem jöttök! Megnézzük, mi az! A többiek figyeljék a horizontot! Álljatok fel riadóvonalba, hogy a füstig elérjen az üzenet, ha hajót láttok a távolban! Lassan visszatérnek a portyázó hajók!
Sziklák, hasadékok között haladtak, lassan, négyen egymás után. Ismeretlen helyen jártak, kezükkel végig szorongatták a kardjuk markolatát, nem tudva, ki, vagy mi támadhat rájuk.
Furcsa érzések kavarogtak bennük. Hátborzongató hely volt, átláthatatlan köd gomolygott a fákkal sűrűn benőtt területen. A levegő kifejezetten csípős volt, még a zord időjáráshoz szokott harcosokat is kirázta hideg. A tejszerű ködből tompa, egyenetlen zaj szűrődött, amit néha pattogás, néha pedig a fenyők törzsének ropogása váltott fel. Erős széllökések szabdalták a hatalmas fák csúcsait, egyiket-másikat nekihajlítva a mellette állónak. Tobozok százai, ezrei potyogtak a meglepett harcosokra.
– Hogy lehet, hogy a szél nem hajtja el a ködöt? – néztek furcsán egymásra. Látták a másik szemében a félelmet. – És hogyan láthattunk egy vékonyka füstcsíkot a partról, ha itt nem látunk a következő fáig!
– A fákat nem látom, de ott a füst! Nézzétek! Az elválik a ködből! És ott van egy kunyhó! Annak a kéményéből száll!
– Nem értem! Milyen varázslat ez? – nézett bambán Guntar is. Óvatosan, hangtalanul húzták ki kardjaikat hüvelyükből, és maguk elé tartották kör alakú fa pajzsukat, támadásra és védekezésre egyaránt készen állva. – Lassan közelítsétek meg a kunyhót! Ki tudja, mi lakik benn! Milyen kellemes meleg érződik a ház körül! És a köd is lassan feloszlik! Egyre melegebb van itt! Mi történik? Most meg már olyan idő van, mint nyár közepén.
– Már vártalak titeket! – nyitotta a kunyhó ajtaját a holtfehérre sápadt társaságra egy öregember. – Tudtam, hogy jönni fogtok!
„Honnan? Hogyan?” álltak szótlanul, tekintetükkel kérdezve az öregembert. Szívük még kalapált a kunyhó ajtajának rozsdásan nyikorgó hangjától, és idegességükben fegyvereiket is kiejtették kezükből.
– Ki vagy, öreg? Mi ez a rettenetes hely? – kérdezte Guntar, mikor lecsillapodott ijedelme annyira, hogy szóra nyissa száját. – Mind százszor próbált harcosok vagyunk, de ez a hely még nekünk is sok! Mi van ezen a hegyen?
– Nem harcosok vagytok! – vágta oda az öregember nyersen. – Gyáva patkányok vagytok, egytől egyig! Felgyújtotok magatok után minden falut, nőket, gyerekeket égettek meg? Hagytam, hogy szemetek tüzet lásson minden faluban! Hagytam, hogy elhiggyétek, mindent felperzseltetek! Hagytam, hogy meglássátok a kandallóm felszálló füstjét! De eloltottam a tüzeket!
– Mi vagy te? Halljátok, mit beszél ez a szerencsétlen? – kacagtak egymás közt, vállon veregetve az öreget. Az öregember beszéde meghozta jókedvüket, térdükre csapkodva, harsányan faggatták a kunyhó tulajdonosát. – Talán Njördnek képzeled magad? A szél és tenger istenének, hogy azt hiszed, tüzet tudsz oltani? Bolond vagy, te öreg!
– Biztosan bolond! Meg lehet sülni, olyan meleg van itt! Hé, öreg! – böködte meg az egyik harcos. – Nyár van, minek fűtesz? Levest főzöl, tán? Kondért nem látok a tűz fölött!
– Ostobák vagytok! – hörrent fel a vendéglátó, és rámutatott a kandallóban ropogó tűzre, ami hirtelen kicsapott a tűzhely nyílásán, olyannyira, hogy a lángok hőjétől megpörkölődött a hátratántorodott vendégek haja, és szakálla, büdös, égett szagot hagyva a helyiségben. – Nem tudtok semmit! Ez itt Fenrir őrtüze! És én Magnus vagyok, a tűz őrzője!
– Miről beszélsz, ostoba vénember? – ültek le a kicsapódó tűztől riadttá vált harcosok.
– Ezen a hegyen tartják fogva a törpék szőtte zsinórok Fenrirt!
– Badarság! – vágott rá az egyik. – Már hogy volna itt Fenrir? Ő Jotunheimben van, az Óriások földjén!
– Nézz már körül! – fogta meg a vézna öregember a tagbaszakadt harcos egyik csuklóját, és kiráncigálta a szabadba. – Nézd meg a fák csúcsát! Látod?
– Nem látok semmit!
– Persze, hogy nem, te tudatlan! Mert a felhők fölött vannak! Mit gondolsz, miért ilyen hatalmasak ezek a fák? Hm??? Azért, mert ez itt az óriások földje! Az a széles folyam, ami ott hömpölyög, az a Ván folyó! És alattunk van az a bánya, ahol a törpök a Gleipnirt készítették! Itt a bánya bejárata! – rángatta vissza a kunyhó belsejébe a botladozó harcost, és elhúzta a padlón elterülő szőnyeget, ami egy csapóajtót takart. – Azért azzal tisztában vagytok, hogy mi a Gleipnir?
– Hogyne tudnánk! – vágta oda valamelyikük hencegve. – Az egyetlen zsinór, amit lehetetlen elvágni! Azért tartják fogva azzal Fenrirt! Ezt mindenki tudja! Még a gyerekek is! Még bölcsőmben fekve hallottam nagyapámtól, ő mesélte! Macska léptének nesze, nő szakálla, hegy gyökerei, medve inai, hal lehelete, madár köpete. Ezekből szőtték a törpök!
– És ettől most okosnak érzed magad? – vetette oda foghelyről Magnus.
– Látni akarom Fenrirt! – szögezte le Guntar.
– Kotródjatok el a házamból! – nézett mereven az öregember a tűz lángjaiba. – Ne akarjatok találkozni Fenrirrel!
– Ostobák vagytok! – fogta meg egyik kezével Guntar csuklóját, másik kezével a hahotázó harcost, csizmája talpával kirúgta az ajtót, megpördült maga körül, és azzal a lendülettel kipenderítette őket a kunyhóból. A bent maradt két harcos, elszörnyülködve követte tekintetével az öregember iszonyatos haragját, és erejétől menekülve, maguktól hagyták el a hajlékot, szinte csuklójukon érezve Magnus vasroppantó markainak szorítását, holott az csak közeledett feléjük szigorú léptekkel. A vénember hosszú, görcsös mutatóujjával rámutatott a földön fetrengő, egymást fölsegíteni akaró négy harcosra, és legyintett, hogy hagyják el a hegyet. – Nem láttok ti semmit!
Fogta az öregember a kunyhó ajtaját, óvatosan körülnézett, és becsukta maga mögött. Visszaállt tűzhelye elé, két tenyerével rátámaszkodott, és rezzenéstelen arccal bámult bele a tűz mardosó lángjaiba. Guntar és három rémült tekintetű társa egyszerre azon kapta magát, hogy egy pillanat alatt újból tejköd lepte el az addig napsütötte hegyoldalt. Teljesen elvesztették a tájékozódó-képességüket, még a tíz lépésre lévő kunyhót is szem elől tévesztették. Ködbe veszett körülöttük minden. Botorkálva, emlékezetből próbáltak lejutni egy sziklákkal szabdalt patakmederben.
– Vigyázzatok a lábatokra! – intették egymást röhögcsélve. – Ez Fenrir nyála! Bele ne lépjetek, mert lerohasztja a lábatokat, csizmával együtt!
Mire leértek a hegy lábához, úgy tisztult ki körülöttük fokozatosan a sűrű köd. A parti fövenyen, ahol a hátrahagyott harcosok és előzőleg sebtében megházasodott asszonyok várták társaikat, és uraikat, már verőfényes napsütésben pompázott minden. Nyoma sem volt a zord időjárásnak, a ködnek, vagy a hőmérséklet változásának, amit a hegyen tapasztaltak.
– Guntar! – szólították harcosai az önjelölt vezért, miután hatalmas tüzet raktak a fövenyen, hogy elűzzék az éjszakai démonokat a közelből. Csípős is volt a tengerparti éjszaka, körbeülték, hogy melegét átadja elgémberedett tagjaiknak. – Guntar! Hallasz?
– Mi az? – ocsúdott fel megzavart némaságából.
– Gondterheltnek látszol! Talán beleléptél Fenrir nyálába? – harsogták.
– Láttátok az öreg tűzhelyét?
– Láttuk! Még éreztük is a hevét! – kapirgálta egyikük szemöldökének leperzselt maradványait.
– Azt is láttátok, mi volt a lángok mögött?
– Persze! Fa! Az a megátalkodott öregember telerakta az egész tűzhelyet!
– Nem a fáról beszélek! Volt ott még valami! Egy díszes csákánynak tűnt! Csillogott a lángok mögött! Nem tudtam jobban megnézni, de biztosan az volt! És ha azért volt ott, amiért gondolom, akkor merőben más tervem van!
– Mi az, vezérem? – tudakolták egyszerre. – El akarod tán lopni azt a csákányt? Az öregember kipenderít megint! Tudod, mit művelt velünk?
– Mit művelt? – kérdezték azok, akik a parton maradtak. Ők úgy érezték, egy maradandó élménnyel szegényebbek lettek azzal, hogy Guntar őrködni marasztalta őket a fövenyen. Ezért kíváncsian várták a hegyi csapat beszámolóját. De Guntar csak nem válaszolt. Nézte megbabonázva az egymással táncot járó lángnyelveket, ahogy versengenek, melyikük csóvája emelkedik magasabbra.
– Mondjátok már el, mi volt odafönn! – kérte hites urát a harcos asszony, és érzékien simogatni kezdte ura domborodó mellkasát, hátha hamarabb szót ejtenek, ha asszonyuknak mesélhetnek csatáikról.
– Hagyj most asszony! – lökte el magától a nőt. – Ne most akarj üzekedni! Ülj le, aztán elmondom! Aki hallani akarja, jöjjön a tűz köré!
A négy harcos közül hárman, egymást váltogatva adták elő elejétől a végéig, mi történt a hegyen, csak Guntar ült még mindig némán, erőteljesen bámulva a tűz fészkét. A hallgatóság lélegzetét visszafojtva figyelte a mesélőket, akik nem hagyták ki azt a részt sem, amit elég megalázó volt kimondaniuk nőik füle hallatára, hogy hogyan szórta ki a vézna karú öregember a két hatalmas termetű harcost a házból.
– Az akkor is egy csákány volt a tűzhely belsejében! – állapította meg magában immáron sokadszorra Guntar. – Egy borzalmasan nagy, hegyes csákány!
– Mióta visszatértünk, Guntar csak ezt hajtogatja folyton! – beszéltek róla úgy, mintha ott sem volna. – Lehet, hogy a fejére esett, mikor az öreg kidobta!
– Nem estem a fejemre! – kiáltotta el magát, felemelve tekintetét a tűzről, és körbefordította fejét, hogy belenézzen mindenki szemébe. – Hát nem értitek? Tényleg ennyire ostobák vagytok? Akkor jó okuk volt a portyázó parancsnokoknak, hogy otthon hagytak titeket! Ez itt fölöttünk, tényleg a megkötözött Fenrir fennsíkja! Az öreg Magnus, valóban a tűz őrzője! De nemcsak a tüzet figyeli szüntelenül! Hanem azt a csákányt is! A törpök Fojtócsákányát! Az egyetlen, ami képes lerombolni az egész hegyet, egyetlen csapással! Azért készítették, hátha Fenrir elszabadulna! Akkor pedig az őrző a Fojtócsákánnyal rögtön rázúdíthatja az egész hegyet, hogy betemesse és megfojtsa Fenrirt, mielőtt az elmenekülhetne! Csakhogy a törpök nem tudták megsemmisíteni a Fojtót, mert nincs olyan tűz már Midgardban, ami megolvasztaná! Azért építettek köré egy hatalmas tűzhelyet, hogy legalább a tűz forrósága megakadályozza, hogy bárki rossz szándékkal ellopja! Azzal a tűzzel őrzi saját otthonában a tűz őre, ami a törpök bányájából jön a felszínre! Nem sima tűz az, hanem a törpkovácsok fémolvasztó lángja!
– Mi a szándékod? – faggatták, de látszott szemén az indulat, és a mérhetetlen gonoszság.
– Gondoljátok csak végig, mit tettek értetek az emberek? Kihagynak a portyákból! Három társamat közvetlenül mellettem gyilkolta meg a parancsnokom! Te meg, asszony, nem tudsz gyermeket nemzeni! Kitaszítottak vagyunk! Megérdemlik végre az emberek, Fenrir haragját! Inkább szolgálom Fenrirt, mint hogy várjam a Valkűröket, hogy a Valhallába vigyenek szekerükkel! Ha nem az egész hegyet omlasztanánk le, akkor a lezúduló sziklák csak eltépnék a Gleipnir zsinórokat, és Fenrir kiszabadulna! Aki velem tart, annak jut egy szelet Fenrir jutalmából, aki meghátrál, az gyáva!
– Nevetséges vagy, Guntar! Ilyen halált egyikünk sem akar! – mondták, és sorban hagyták ott a megtébolyodott vezért.
– Mi a terved, uram? – kérdezte meghunyászkodva az a két félkegyelmű, aki Guntarnak tett hűségesküt.
– Eltereljük a Ván folyót, hogy elárassza a törpök bányáit, aztán várunk, hogy kialudjon az örök tűz. Majd ellopjuk a Fojtót! – gondolkodott el Guntar, és megint ráfeledkezett a lángokra.
Szótlanul bámulta a tűz csóváit, mikor egyszer csak felemelkedett, és rémülten hátrálni kezdett, követői teljes megrökönyödésére. A lángokból egy gyenge vénember alakja rajzolódott ki, és görbe, bütykös ujjaival Guntar elhaló arcára mutatott.
– Megmondtam, hogy gyáva patkány vagy! – hallotta Guntar a kunyhó őrének szavát a tűzből, aztán már csak azt érezte, hogy elevenen marcangolják szét testét a forró lángcsóvák…

1 thought on “Kitaszítottak

  1. Visszajelzés: 2015 Tavaszi MondoCon – Novellaverseny TOP10!

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.